R. Baron R.-D. Treede cikkei

   A neuropathiás fájdalom a környéki vagy a központi idegrendszer afferens rendszereinek sérülése nyomán keletkezik (1. táblázat). Tipikus példái a posztherpeszes neuralgia, a cukorbetegek polyneuropathiás fájdalma, a mechanikus idegsérülés utáni fájdalom (poszttraumás neuropathia), az amputáció utáni fájdalom (fantomfájdalom vagy csonkfájdalom), valamint a komplex regionális fájdalomszindrómák (CRPS, korábbi nevük: szimpatikus reflexdisztrófia, kauzalgia). A centrális neuropathiás fájdalomszindrómák közé tartozik például az ischaemiás agyi (különösen a thalamus- és agytörzsi) infarktus és a gerincvelői sérülést követő fájdalom, valamint a sclerosis multiplexben fellépő fájdalom. A neuropathiás fájdalomtól szenvedő betegek nyugalmi fájdalomról (spontán fájdalom, pl. állandósult, gyakran égő fájdalom, vagy hirtelen fellépő fájdalomrohamok) és külső inger által kiváltott (provokált) fájdalomról (hyperalgesia és/vagy allodynia) számolnak be. Deafferentációs fájdalomról beszélünk, ha a fájdalmat nagy idegtörzsek vagy pályarendszerek teljes megszakadása okozza (pl. amputáció, illetve teljes harántlézió esetén). A trigeminus neuralgia és más neuralgiák is a klasszikus neuropathiás fájdalomszindrómák közé tartoznak.
   A sérülés hatására a környéki és központi idegrendszerben bekövetkező plasztikus változások idővel önállósulnak és visszafordíthatatlanná válhatnak.