A molekuláris kiválasztás átveszi a klinikai kiválasztás helyét

Az Iressa Pan-Asia Study (IPASS) a tüdőrákkal foglalkozó, nem túlságosan nagy számú olyan vizsgálatok egyike, melyeket valóban mérföldkőnek tekinthetünk. A vizsgálat adatai alapot teremtettek a nem kissejtes tüdőrák (NSCLC, non-small-cell lung cancer) új gondozási standardjának kidolgozásához. E tumortípus az epidermális növekedésifaktor-receptor (EGFR, epidermal growth factor receptor) gén szenzitizáló mutációinak sorát ötvözi, és egyértelműen azt jelzi, hogy az EGFR tirozin-kináz inhibitor (TKI, tyrosine kinase inhibitor) kezelés és a kemoterápia közötti döntésnek a molekuláris, nem pedig a klinikai jellemzőkön kell alapulnia. A szerkesztőségi kommentárhoz csatlakozó közleményükben Fukuoka és munkatársai az IPASS vizsgálat végső túlélési eredményeit és a járulékos EGFR biomarker-elemzések tapasztalatait hozták nyilvánosságra.

 

Az IPASS elsődleges célkitűzése annak kimutatása volt, hogy az EGFR TKI gefitinib nem rosszabb a paclitaxel/carboplatin kemoterápiánál a pulmonalis adenocarcinomában szenvedő, korábban csak enyhe dohányosnak számító vagy nem dohányos ázsiai betegek első vonalbeli kezelésében. E klinikopatológiai jellemzők igazoltan előrejelzik az EGFR 19-es és 21-es exonjának szenzitizáló mutációit. Az IPASS elérte az elsődleges non-inferioritási progressziómentes túlélési (PFS, progression-free survival) végpontot az általános populációban, sőt még meg is haladta azt, a gefitinib szignifikáns előnyét jelezve a PFS szempontjából (kockázati arány [HR], 0,74; p < 0,001). E kockázat azonban nem mutatott arányosságot az idő előrehaladtával, ami több kérdést is felvet a Cox-féle arányos kockázati modell validitásával kapcsolatban, és a szuperioritás bizonyítéka ebben a vizsgálatban. Tekintettel arra, hogy a Cox-modell előre specifikált statisztikai modell, megfelelő volt az eredmények ilyen formában történő közlése, különösen annak fényében, hogy az egymást keresztező görbék problémájára részben magyarázatot adhatnak az alcsoportelemzések, melyek az EGFR-státusz alapján történtek. Azoknak a betegeknek, akiknek tumora az EGFR 19-es vagy 21-es exonján szenzitizáló mutációkat hordoz, a PFS tekintetében jelentős előnyük származik a gefitinibkezelésből, míg a vad típusú EGFR jelenlétében a gefitinib lényegesen rosszabb túlélést biztosít, mint a kemoterápia.