Az antidepresszánsok nem befolyásolják a csontsűrűséget
A menopauza utáni korban lévő nők egyik leggyakrabban szedett gyógyszere valamelyik antidepresszáns készítmény. Többen fölvetették, hogy mellékhatásként ezek a készítmények oszteoporózist okoznak, de egy új tanulmány azt mutatta, hogy ettől a veszélytől nem kell tartani.
Az életkor előrehaladásával a csontot építő oszteoblasztok aktivitása csökken, a vázrendszert lebontó oszteoklasztok tevékenysége fokozódik, ezért a korosodás egyik következménye a csontritkulás. Ez változó mértékben ugyan, de mindenkit érint; nőkben a folyamat - különösen a menopauza után - kifejezettebb, mint a férfiakban.
Statisztikai adatok szerint a 40-50 éves amerikai nők közül minden ötödik szed valamilyen antidepresszáns gyógyszert, ezért az oszteoporózisra vonatkozó, esetleges mellékhatás kérdését már számos állatkisérletes és humán vizsgálattal igyekeztek tanulmányozni.
Az állatkísérletek adatai ellentmondó eredményekkel végződtek, az emberen történő megfigyelések pedig kevés résztvevőn és nem megfelelően tervezett módszerekkel történtek. A különböző oszteocitákban észlelt szerotonin transzporterek felfedezése után jelentőségüket ugyancsak igyekeztek tisztázni a csontszövet felépülésében és lebomlásában, de szerepük mibenléte egyelőre csak feltételezések vannak.
Most Susan J. Diem és munkatársai közölték eredményeiket a Journal of Clinical Endocrinology and Metabolism legújabb számában. A „Study of Women’s Health Across the Nation” tanulmány résztvevőin évente vizsgálták a gerinc csontsűrűségének csökkenését. A szelektív szerotonin visszavétel gátlók (SSVG) szedését elkezdő nők esetében ez átlagosan 0,63 % volt, az antidepresszánssal nem kezeltek csoportjában 0,68 % (p=0,37).
Diem és munkacsoportja hat éven keresztül vizsgálta 1 972, átlagosan 50 esztendős nő csontsűrűségét.
A megfigyelési idő alatt 331 hölgy kezdett szedni SSVG készítményt, 71 triciklikus antidepresszánst, 1 590 pedig nem kapott ilyen kezelést. A korra, bőrszínre, testtömeg indexre és a menopauza óta eltelt időre vonatkozó adatok figyelembe vételével végzett értékelés is azt igazolta, hogy a gerincre vonatkozó csontvesztés antidepresszáns szedése esetén -0,67%, , anélkül -0,72 (p=0,36). A combnyak területén ugyanez az összehasonlítás -0,70% vs -0,45 %-nak adódott (p=0,49). A csípő csontvesztésének mértéke antidepresszáns kezelés során még alacsonyabbnak bizonyult, mint a gyógyszert nem szedők csoportjában (-0,35 vs -0,47, p=0,005).
A matematikai értékelésbe további szempontok, mint a depresszió fokának vagy a vazomotoros tüneteknek bevonása az eredményeket nem változtatta meg. Újabb tényezők, mint a D-vitamin- vagy kalciumpótlás, a dohányzás vagy az alkoholfogyasztás, a kísérő betegségek és a társadalmi helyzet csak annyiban módosította az eredményeket, hogy a csípő csontvesztés esetén tapasztalt (az antidepresszánst szedők, illetve az ilyen kezelésben nem részesülők csoportjának különbségére vonatkozó) szignifikancia érték csökkent.
A triciklikus antidepresszánsok sem növelték a gyógyszert nem szedőkhöz képest a csontvesztést, sőt a combnyak, illetve csípő területére vonatkozó veszteséget nem szignifikánsan, de mérsékelték.
A munkacsoport a tanulmányban hangsúlyozza, hogy a csontsűrűség mérését évente ismételték és csak olyan betegeket vontak be a megfigyelésbe, akik a vizsgálat elején kezdték el az antidepresszáns szedését, így esetleges, korábbi hatás az eredményekben nem játszhatott szerepet. Ezek az adatok megnyugtathatják azokat a nőbetegeket, akik antidepresszáns terápiát igényelnek, hogy a csontsűrűség gyógyszer okozta csökkenésétől ilyenkor nem kell tartaniuk.
