Az emlőrák az egyik leggyakoribb daganattípus, nagyjából minden 9. nőt érint ez a betegség. Az emlőrák lehetséges kezelési lehetőségei közé tar­tozik a műtét, a kemoterápia, a sugárkezelés és a hormonkezelés, illetve ezek különböző kombinációja. Arról, hogy egy adott beteg mely kezelésben részesül, szakértőkből álló orvoscsoport (ún. onkoteam) dönt.

A policisztás ovárium szindróma a reproduktív korban lévő nők legelterjed­tebb endokrin elváltozása, amit korábban – ahogy az elnevezés is mutatja – a petefészkekkel és azok elváltozásaival azonosítottak. Ennek kapcsán so­káig a meddőséget tartották a fő problémának és szövődménynek, azonban ma már tudjuk, hogy akár a kialakulása, akár a lefolyása vagy kompikációi tekintetében is ennél sokkal árnyaltabb a kép. Mai napig nem sikerült tel­jesen feltárni ennek a szindrómának a mélységeit, bár az utóbbi időkben nagy előrelépések történtek, többek között a patomechanizmus terén. Ennek az összefoglalónak célja, hogy betekintést nyújtson az elmúlt évek kutatási eredményeibe, egy kis szeletet adva ebből a rendkívül összetett kórképből, kezeléséből.

A tumor környezetének megváltoztatásával és a T-sejtek aktiválásával teszik hatásosabbá az immunterápiát.

Az FDA 2019. május 24-én engedélyezte az előrehaladott vagy áttétes HR+, HER2-, PIK3CA mutációval rendelkező emlőrák kezelésére szolgáló Piqray (alpelizib) tablettát.

Hogyan valósítható meg az előrehaladott emlőrákos betegeknek az az igénye, hogy a lehető legtovább kemoterápiamentesek maradjanak? A jól tolerálható endokrin terápia a kezdeti jó eredmények után szerzett rezisz­tencia miatt többnyire nem folytatható. Ha a beteg nincs életet veszélyez­tető állapotban, nem alakult ki viszcerális krízis, akkor a több szervet is érintő áttétes betegség ellenére sem kell még kemoterápiát bevezetnünk. Az első vonalban adott endokrin terápiával kombinált CDK4/6-inhibitor-kezelés konzisztensen 10 hónap előnyt hozhat a medián progressziómentes túlélésben mind a poszt-, mind a premenopauzában lévő betegek számára.

AZ ÉV ELŐRELÉPÉSE: A RÁK IMMUNTERÁPIÁJA 

Bár a beszámolóban szereplő újabb eredmények mindegyike figyelemre méltó, a rákgyógyászatot egyik sem alakította át olyan mértékben, mint az immunterápia fejlődése, mely kiérdemelte ezzel az Amerikai Klinikai Onkológiai Társaság (ASCO) „az év előrelépése” értékelését. Az immunterápia elve egyszerű: felszabadítani az immunrendszert a gátló tényezők hatása alól, hogy az megtámadhassa a daganatot. Mégis évtizedek kutatómunkája volt szükséges a tényleges terápiás eredményt hozó kezelésmódok kifejlesztéséhez. Az utóbbi évtizedben felgyorsultak az események; néhány rövid év alatt a kutatók és a hatóságok több különböző immunterápiás stratégiát is a laborasztaltól a betegágyig juttattak.

A FIRST vizsgálatban az 500 mg fulvesztrant vagy 1 mg anasztrozol adásakor nem volt szignifikáns különbség a klinikai haszon mértékében, ugyanakkor a fulvestrant az anastrozolhoz képest 34%-kal csökkentette a progressziót és a teljes túlélést is (a fulvesztrantot kapó betegek átlagosan 54,1 hónapot éltek az anasztrozolt kapó betegek átlagos 48,4 hónapjával szemben). 

Az alábbiakban a nem szteroid aromatáz-gátlókkal már kezelt, hormonérzékeny, HER2 negatív, előrehaladott emlőrák kezelésének ma ismert további lehetőségeit foglaljuk össze.  

Posztmenopauzában levő két nőbetegem esetét írom le, akiknél adjuváns antiösztrogén terápia alatti relapszusban metasztatikus, illetve lokális progresszió jelentkezett.

A lokálisan előrehaladott és áttétes emlőrák kezelésében elsődleges szerepe az endokrin terápiának van, amennyiben a tumor ösztrogénreceptort (ER) expresszál. Ma már széles körben kerül alkalmazásra a hormonterápia egyik fontos képviselője, a fulvesztrant, mely terápiás indikációját a posztmenopauzális inoperábilis, vagy metasztatikus ER-t expresszáló és a HER2-negatív emlőrákok képezik. A fulvesztrant egy intramuszkulárisan adagolható ösztrogénreceptor-antagonista, melynek nagy előnye, hogy nem idéz elő ösztrogén agonista hatásokat. Fulvesztranttal végzett nemzetközi klinikai vizsgálatokban egyrészről a szer hatásosságát vizsgálták, másrészről a terápia optimális dózisának meghatározására törekedtek.