A legtöbb ember élete során legalább egyszer megfertőződik a cytomegalovírussal (CMV), de a fertőzés többnyire tünetmentesen lezajlik, azonban legyengült immunrendszer és várandósság idején veszélyessé válhat.

A cytomegalovírus (CMV) az egyik leggyakrabban előforduló fertőzés kór­okozója a szolidszerv-transzplantáltak körében, súlyos betegséget okoz­hat, és immunmoduláló hatása révén befolyásolja a rövid és hosszú távú graftfunkciót. Az utóbbi évtized alap- és klinikai kutatásai eredményekép­pen a CMV-ellátás modernizálása zajlik. A cikkben részletezett legújabb irányelvek ismertetése a diagnosztika és a terápia területén elért eredmé­nyek alkalmazását segíti.

Várandósság idején a cytomegalovírus-fertőzés jelentős magzati kockáza­tot hordoz. A diagnosztika komplex, a vertikális átvitel esélye a fertőzés­típustól és a gesztációs kortól függ. A kezelés lehetőségei korlátozottak, ezért a higiénés prevenció kiemelt jelentőségű.

A szerző gyakorló klinikai mikrobiológusként a cytomegalovírus (CMV) okozta fertőzések mikrobiológiai diagnosztikáját mutatja be a legújabb nemzetközi protokollok, irodalmi adatok alapján, a különböző betegségek és betegcsoportok vonatkozásában. Kitér az egyes mikrobiológiai módsze­rek tulajdonságaira és korlátaira.

Az Orvostovábbképző Szemle jelen száma a cytomegalovírus-fertőzések jelentőségére hívja fel a figyelmet. A CMV-infekciók lehetnek tünetmentesek, ép im­munitású egyéneknél enyhe tünetekkel járhatnak, vagy primer fertőzés esetén felnőtteknél mononukleózisszerű meg­betegedés formájában zajlanak. Ritkán ismertelen eredetű láz hátterében igazoló­dik primer CMV-fertőzés. Óriási jelentősége van a várandósság idején akvirált primer CMV-fertőzésnek. A csökkent védekező­képességű betegek esetében nem csupán a primer fertőzés, de a vírusreaktiváció je­lentősége is nagy.

A közösségben szerzett tüdőgyulladás napjainkban is igen gyakori és veze­tő haláloki tényezőként szerepel világszerte. Emiatt a kórkép morbiditási és mortalitási mutatóinak globális szintű csökkentése nagy jelentőséggel bír. Ennek alappillérei a hatékonyan működő prevenciós programok, a gyors és szenzitív diagnosztika, valamint az adekvát empirikus antibiotikum ajánlások.

A haemolyticus uraemiás szindróma (HUS) jellemző klinikai triádja a konzumpciós thrombocytopenia, a microangiopathiás haemolyticus anaemia és az akut vesekárosodás. Az atípusos HUS (aHUS) a HUS-ok azon formája, amikor a HUS egyéb formái kizárhatók, azonban a klinikai diagnózis ugyanúgy a fenti triád jelenlétén alapul. Ritkasága és komplex patomechanizmusa miatt felismerése nehéz, azonban a komplementgátló kezelések érájában a gyors diagnosztikának még nagyobb jelentősége van.

A gyulladásos bélbetegségek patomechanizmusában genetikai és környe­zeti tényezők modulálják az immunrendszer működését, melyet a bélflóra összetétele és metabolikus aktivitása is befolyásol. A TNF-α központi sze­repet tölt be a betegség immunpatogenezisében. E proinflammatorikus citokin célzott antitestekkel történő gátlása, a TNF-gátló-kezelés forradal­masította a gyulladásos bélbetegségek kezelését mintegy két évtizeddel ezelőtt. Hatékonyságát azóta számtalan vizsgálat és a mindennapi klinikai gyakorlat is bizonyította; a napi rutin során megtanultuk, hogyan tegyük minél hatékonyabbá a kezelést.

A prodroma egy olyan panasz- vagy tünetcsoport, amely megelőzi a klasszikus betegségkezdetet vagy a biztos diagnózist. Mostanáig azt gondolták, hogy a sclerosis multiplex esetében ilyen nem létezik, bár több neurológiai és immunmediált kórkép esetén már jól ismert, hogy van egy betegséget megelőző fázis. A prodroma egyelőre fejlődésben lévő terület sclerosis multiplexben. Ennek a szakasznak a pontosabb megértése elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani az etiológia és a rizikófaktorok szempontjából releváns időszakot. A jövőben segíthet korábban felismerni azokat az egyéneket, akiknél nagy a sclerosis multiplex kockázata és lehetőséget biztosíthat a korai kezelésre. A következőkben a szerzők összegzik a főbb eredményeket, a feltételezett biomarkereket és a lehetséges kockázati tényezőket.

A lép megnagyobbodása számos kiváltó okra vezethető vissza, de hátteré­ben rendszerint valamilyen szisztémás betegség áll. A beteg tünetei utal­hatnak fertőző betegségre, daganatos megbetegedésre, elsődleges májbe­tegségekre vagy vérképzőszervi okokra. A fizikális vizsgálat során észlelt megnagyobbodott lép esetén célszerű hasi ultrahangvizsgálatot végezni. A splenomegalia leginkább az alapbetegség megfelelő kezelésével csök­kenthető, bizonyos esetekben splenectomiát, vagy a lép méretét redukáló terápiát alkalmaznak. Az akut fertőzések, a vérszegénység és a lépruptúra a splenomegalia leggyakoribb szövődménye. A megnagyobbodott lép ese­tén a ruptúra fokozott rizikója miatt a kontakt sportok kerülése javasolt.