A direkt orális antikoagulánsok (DOAC-ok) alkalmazásakor előforduló vér­zéses komplikációk a legsúlyosabb mellékhatások közé tartoznak. A vér­zések számának minimalizálását segíti a helyes indikáció, a rizikótényezők dinamikus újraértékelése score-rendszerek segítségével.

A pitvarfibrilláló betegek tartós antikoaguláns kezelésére K-vitamin-antagonistákat vagy direkt orális antikoaguláns készítményeket (DOAC) alkalmazhatunk. Jelen összefoglalóban e gyógyszerek használatát mutatjuk be krónikus vesebetegek esetében.

A Spanyolországban 2021–2022 során, valós körülmények között végzett EMAYIC obszervációs vizsgálatban csaknem 500, szívelégtelenségben (HF) és pitvarfibrillációban (AF) szenvedő beteg vett részt, akik napi 60 mg edoxabanterápiában részesültek. A megfigyelt vérzési arány tekinte­tében a bal kamrai ejekciós frakció (LVEF) három kategóriája (megtartott, csökkent, súlyosan csökkent) között nem volt különbség, és a vizsgálat mindhárom csoportban alacsony, összehasonlítható mértékű incidenciát igazolt súlyos vagy klinikailag releváns, de nem súlyos (clinically relevant non-major – CRNM) vérzés tekintetében. A stroke előfordulási aránya is alacsony (1,5%) volt, súlyos mellékhatásokat pedig nem tapasztaltak az edoxabankezelés során.

Több klinikai vizsgálat (FARAONIC, ROCKET-AF, GLORIA-AF, ETNA-AF, RE-LY, ARISTOTLE, ENGAGE AF-TIMI 48, EMIR) és egy amerikai beteg­regiszter eredményeit összefoglaló áttekintés következtetése szerint a rivaroxaban és általában a direkt orális antikoagulánsok (DOACs) haté­konysága és biztonságossága felülmúlja a warfarinét szívelégtelenségben (HF) és pitvarfibrillációban (AF) szenvedő betegek körében. Ebben a beteg­populációban a DOACs alkalmazása előnyben részesítendő a K-vitamin-antagonistákkal szemben, mivel a stroke vagy szisztémás embólia kocká­zatát 17%-kal, az összes okból bekövetkező mortalitást 15%-kal, a súlyos vérzés rizikóját 11%-kal, az intrakraniális vérzés kockázatát pedig 46%-kal csökkenti, ráadásul ezek a kedvező hatások a HF-betegek teljes spektru­mára kiterjednek.

Az antikoaguláns terápia indítása vagy visszaállítása intracerebrális vérzést
követően nagy körültekintést és több szakma konzultációját igénylő döntéshozatal nyomán történhet. Ennek során a tromboembolizációs rizikó, az agyvérzés típusa határozza meg, hogy vérzés után is alkalmazható-e tartós antikoaguláns kezelés – ha igen, annak időzítése döntő jelentőségű. Az orális antikoagulálás során a direkt orális antikoagulánsok preferálandók.

Várandósság idején és a gyermekágyi időszak alatt jelentősen emelkedik a vénás tromboembólia kockázata, jelenleg is a tüdőembólia az anyai ha­lálozás leggyakoribb oka. A tromboembóliás eseményeket számos tényező befolyásolja, köztük a veleszületett és szerzett trombofíliák. Bár a heparin, főként az alacsony molekulasúlyú heparin (LMWH) tromboprofilaxisként alkalmazása a terhes nők esetében igen elterjedt, az irányelvek eltérnek mind az indikációt, mind az alkalmazás módját tekintve. Az alábbi cikk a terhességi tromboembólia kockázati tényezőit és a tromboprofilaxis irányelveit foglalja össze.

Az Európia Belgyógyász Kongresszus egyik fontos vitatémája volt, hogy meddig folytassuk az antikoaguláns terápiát a nem provokált mélyvénás trombózisban szenvedő betegeknél.

A pitvarfibrilláció jelentősen növeli az ischaemiás stroke előfordulásának gyakoriságát, ezért szűrése és korai kezelése kiemelt jelentőségű. Bár egyre fejlettebb és mind szélesebb körben hozzáférhető eszközök állnak rendelke­zésünkre, valamint a mesterséges intelligencia is segíti a munkánkat, nincs bizonyítékunk arra, hogy jelenlegi formában a pitvarfibrilláció szűrésével populációszinten jelentősen csökkenteni tudjuk a stroke előfordulását.

A daganatos betegeknél előforduló vénás események kialakulásának rizi­kója magasabb a nem daganatos betegekhez képest. Alábbi írásunkban célunk összefoglalni az említett betegcsoportnál a vénás tromboembólia főbb rizikófaktorait, patomechanizmusát, a megelőzés módszereit, a diag­nosztikai, illetve kezelési lehetőségeket.

Az SLE sok szervet érintő, ritka autoimmun betegség. A különböző időben és súlyossági formában megjelenő tünetek okán e krónikus betegek tartós gondozást és kezelést igényelnek. Magyarországon kb. 3–5000 rendszere­sen gondozott SLE-s beteg van, azonban a tényleges prevalencia ennél jóval magasabb lehet. Az SLE-t elsősorban a betegség korai felismerésében és terápiájában nagy tapasztalattal rendelkező reumatológus/immunológus szakorvosok diagnosztizálják és kezelik, de a betegek rutinellátásában a gondozó családorvosnak és a társszakmák szakrendelésein dolgozó kol­légáknak is kiemelkedő szerepe van.