Az egészségügy egymásra épülő – alap-, szak- és fekvőbeteg- – ellátási szintjeinek kompetenciakörei országon­ként nagyon különbözők.

A nyaki radikulopátia a nyaki ideggyökök összenyomatása vagy irritációja miatt fellépő felső végtagi fájdalom, melyhez nyaki fájdalom és motoros, szenzoros vagy reflexdeficit is társulhat. A kórállapot kiindulópontja gyak­ran a nyaki gerinc degeneratív megbetegedése. Jellegzetes vizsgálati lelet a nyak mozgatása által kiváltott fájdalom és izomgörcs. Képalkotó vizsgá­latra alapesetben nincs szükség. 

A nyaki gerinc kopásos betegségei sokféle problémát okozhatnak mechani­kai hatásaik és az idegek irritációja, becsípődése révén. A nyaki ideggyöki bántalom a nyaki gerincvelőből kilépő ideggyökök összenyomatása vagy sérülése miatt jön létre. Az ideggyökök irritációját többnyire csontos fel­rakódás vagy a csigolyák közötti porckorongok előboltosulása idézi elő.

A könyökízület széles tartományban ellenáll a dinamikus erőkifejtésnek. A fájdalom lokalizációja elárulja, melyik sérült az ízület négy anatómiai régiója közül. A laterális és a mediális epikondilitisz munkatevékenységgel függhet össze; ha a kezelés ha­tástalan, ulnáris neuropátiára vagy radiális alagútszindrómára gondolunk. Az elülső régió fájdalmának gyakori oka a m. biceps tendinopátiája. A hátulsó régió fájdalma, duzzanata burzitiszes eredetű lehet. A könyöksérülés kivizsgálására a röntgenfel­vétel választandó elsőként; a krónikus könyökfájdalom okának felderítésére az MRI a legalkalmasabb. A vázizomrendszeri ultrahangvizsgálat a sérülékeny struktúrák di­namikus megítélését teszi lehetővé.

A csípő elülső részének fájdalmát ízületi elváltozás, pl. oszteoartritisz vagy a labrum szakadása okozhatja. A hátsó csípőfájdalom piriformis-szindrómához, a szakroiliakális ízület diszfunkciójához, lumbális radikulopátiához, iszkiofemorális elváltozáshoz, vaszkuláris klaudikációhoz kapcsolódhat. Oldalsó csípőfájdalom trochanter major fájdalom szindrómában fordul elő. Ha akut törésre, diszlokációra, fáradásos törésre gyanakszunk, radiológiai vizsgálat végzendő. MR képalkotással mutatható ki pl. az okkult traumás törés vagy a combcsont fejének oszteonekrózisa.

Ezt a progresszív gyengeséggel és csökkent miotatikus reflexekkel jellemzett neuropátiás tünetcsoportot rendellenes immunválasz okozhatja pl. immunizáció vagy fertőzés következményeként. A progresszív motoros gyengeség mellett sok beteg súlyos fájdalmat él át, vegetatív tünetek is felléphetnek. A diagnózist a likvor és az idegvezetés vizsgálata támasztja alá. A beteget kórházban kell kezelni, szupportív ellátásban és betegségmódosító terápiában kell részesülnie. A plazmacsere javítja a kimenetelt, immunglobulin hatására gyorsabban gyógyulnak mind a felnőttek, mind a gyermekek. Az esetek kb. 20%-ában maradnak vissza neurológiai tünetek.

Az invazív timóma az elülső mediastinum leggyakoribb térfoglaló folyamata. A betegség prognózisát a radikális sebészi reszekció lehetősége nagymértékben javítja. A fiatal betegek sokszor semmitmondó tünetei esetén is ki kell zárni a szervi okot.

Az orvosi gondolkodásban sokáig az a kép élt, hogy a poliomielitisz (gyermekbénulás) háromfázisú betegség: az akut fázist felépülés, majd stabilizációs fázis követi. Az 1980-as években az USA-ban kezdtek felfigyelni arra, hogy a korábban poliomielitiszen átesett betegeken új tünetek és panaszok jelentkeztek, az önellátó képesség beszűkülésével. A napi tevékenységek, amelyek a heveny bénulásos poliomielitiszből való felépülés után évekig kivitelezhetők voltak, akár segédeszköz nélkül is, egyre nehezebben vagy csak segítséggel voltak elvégezhetők. Az alábbi eset kapcsán bemutatom a poliovírus támadása és a több évtizedig tartó, neurológiai és funkcionális szempontból stabil időszak után váratlanul megjelenő tünetegyüttest, az ún. posztpolió szindrómát.

A szerző ismerteti az akut derékfájás modern koncepcióját, mely szerint, ha nincsenek „vörös zászlók” az akut derékfájással jelentkező beteg anamnézisében, fizikális vizsgálati vagy laboratóriumi leleteiben, akkor legalább 3-4 hétig nem érdemes diagnosztikai vizsgálatokat végezni, akkor sem, ha radikulopátia áll fenn, de parézis, cauda-szindróma nincs. A tennivaló az ilyen „aspecifikus” esetekben: betegfelvilágosítás a lehetséges okokról, aktív állapotban tartás, legfeljebb 2-3 nap pihentetéssel, fájdalomcsillapítás, gyulladáscsökkentés. Ha a kezelés 2–4 hét alatt nem hoz megfelelő eredményt, az eset újra értékelendő, s szükség szerinti képalkotó és laboratóriumi vizsgálatok végzendők. Komoly prognózisú, „specifikus” derékfájás esetén sürgős, pontos kivizsgálás és megfelelő kezelés szükséges. A szerző részletezi az akut derékfájással jelentkező beteg anamnézisfelvételét, fizikális vizsgálatát, bizonyítékokon alapuló kezelését. Felhívja a figyelmet a krónikus derékfájás veszélyét jelző „sárga zászlókra”.