Új adatok szerint a csontritkulás elleni gyógyszerek hosszú távú alkalmazása csökkenti a törést követő halálozási kockázatot.

A glükokortikoid-indukált osteoporosis (GCOP) a szekunder osteoporosis leggyakoribb formája.  A szteroid terápia megkezdését követően gyors csontvesztés kezdődik, a törések kockázata már az első három hónapban megemekedik a szteroid dózis függvényében.  Ez a mellékhatás a csontformáció gátlásaként, valamint egy gyors és átmeneti csontreszorpció következtében jön létre. A szteroid terápia indítását követően minél korábban el kell végezni a csontritkulás mérését és a törési kockázat (FRAX) felbecsülését, főként a magas kockázatú betegeknél és figyelmet kell fordítani a megfelelő calcium és a D-vitamin pótlásra.  Az orális biszfoszfonátok (BP) jelenleg első vonalban választandó készítmény a teriparatidot a magas kockázatú betegeknél elsővonalbeli alternatívaként kellene alkalmazni. Kiemelt fontosságú a betegek megfelelő követése, gondozása a kezelés során.

Kétrészes közleményünk célja a biszfoszfonátok farmakológiájának ismerte­tésén keresztül az indikációnak, az alkalmazott gyógyszereknek és terápiás protokolloknak a leírása, valamint az ilyen gyógyszert szedő betegek konzer­váló fogászati, fogpótlástani és szájsebészeti ellátási lehetőségeinek össze­foglalása. Ismertetjük a kúra mellékhatásait és a terápiás szövődmények el­látási módszereit is. A második részben szájsebészeti kérdéseket tárgyalunk.

A glükokortikoidok széles körben alkalmazott gyulladáscsökkentő ké­szítmények, számos mellékhatásuk közé tartozik a csontokra kifejtett katabolikus hatás. 

Az osteoporosis a csont ásványianyag-tartalmának megfogyatkozásával és a csontszerkezet minőségének romlásával járó idült csontanyagcsere-betegség, mely a csonttörési kockázat növekedésével jár. A biszfoszfonátok a legszélesebb körben alkalmazott specifikus antiporotikus szerek. A biszfoszfonátok akkumulálódnak a csontban, így az osteoclastokra kifejtett gátló hatásuk a gyógyszer elhagyását követően is fennáll. Emiatt, illetve a kezeléssel összefüggésbe hozott állkapocs-necrosis és atípusos femur-törés miatt a biszfoszfonátkezelés optimális időtartama a mai napig vita tárgya.

Az Orvostovábbképző Szemle e havi számának malignus hematológiai betegségekkel foglalkozó mindhárom közleménye a limfómák egy-egy csoportjának kezelési lehetőségeit tekinti át. Az első cikkbben a kiújuló vagy refrakter myeloma multiplex kezeléséről olvashatnak, a második cikk az agresszív B-sejtes limfómák diagnosztikájáról és terápiájától szól, míg a harmadik cikk a perifériás T-sejtes limfóma kezelését mutatja be.

Bizonyítékon alapuló válasz

A biszfoszfonátok valamelyest növelik a combcsont atípusos szártöréseinek koc­kázatát, ami a használat tartamával egyre nő (B szintű ajánlás, eset-kontroll és kohorszvizsgálatokon alapul). Szintén kismértékben növelik az állkapocs oszteonekrózisának kockázatát; ez gyakoribb az idősebbek és a nők között, illetve szájhigiénés problémák vagy daganatos betegség mellett (B szintű ajánlás, rendszerezett átte­kintéseken alapul). Az alendronát és a risedronát csont- és ízületi fájdalmat okozhat (C szintű ajánlás, esettanulmányokon alapul). A combcsont szártörése vagy az állka­pocs oszteonekrózisa esetén meg kell szakítani a biszfoszfonátkezelést, és a kis tö­rési kockázatú betegek esetében 3–5 éves terápia után meg kell fontolni a kezelés abbahagyását (C szintű ajánlás, szakértői véleményen alapul).

A csontritkulás az esetek 20–30%-ában másodlagos. A szekunder oszteoporózis gyakran gyorsan alakul ki és ismétlődő csonttöréseket okoz, ezért fontos a korai felismerés, a profilaxis és az oki kezelés, vagy legalább a csont ásványianyag-sűrűségét növelő – és ezzel a töréskockázatot csökkentő – terápia. A leggyakoribb okok: gyógyszerek, endokrinológiai, emésztőrendszeri, illetve vérképzőszervi betegségek. A cikk a glükokortikoidok indukálta oszteoporózist, az emlőrák és a prosztatarák antihormonális kezelése által kiváltott csontritkulást és a másodlagos hiperparatireózishoz vezető D-vitamin-hiányt tárgyalja részleteiben.