Prof. dr. Szántó János, Dr. Tóth Judit cikkei

Általánosan elfogadott, hogy az I–IIIa stádiumba tartozó emlőrákok elsődleges kezelése a műtét. Bizonyos esetekben a kisméretű, de a mellkasfal bőréhez rögzülő daganatok is operálhatók mindenfajta tumormegkisebbítő előkezelés nélkül.
 Az 1970-es évek közepéig a radikális műtétek elvégzése állt előtérben, arra a feltételezésre alapozva, hogy az emlőrák helyi betegség, s legfeljebb csak környezeti átterjedés állhat fenn. A gyógyszerfejlesztések következményeként vált egyre inkább ismertté, hogy a daganatsejtek nemcsak keletkezési helyükön, hanem távoli szóródásuk esetében is elpusztíthatók. A műtéteket követő kezelések lényege az volt, hogy a „biztonság kedvéért” a már meglevő áttétszigeteket vagy a műtét során leszakadó és véráramba kerülő daganatsejteket elöljék. Az adjuváns kezelésekkel elért jó eredmények tették lehetővé a lényegesen kedvezőbb pszichoszociális feltételeket nyújtó szervmegtartó műtétek bevezetését. E logikát követve vezették be a neoadjuváns kezeléseket, melyektől egyrészt a lokális eltérés javulását, másrészt a távoli áttétek megszűntét remélték. A neoadjuváns kezelés egyik fontos összetevője, hogy sajátos biológiai tesztelésre is lehetőséget ad, hiszen ha egy bizonyos szert vagy kombinációt neoadjuváns módon alkalmazva nem érünk el eredményt, aligha feltételezhető, hogy e modalitás a műtétet követően majd hatékony lesz.