Hepatorenális szindróma – új szempontok

A hepatorenális szindrómát sok éven át a végstádiumú májbetegség gyors lefolyású, minden esetben halálos szövődményének tekintették. Hosszú távon ma is rossz a szindróma prognózisa, de a hemodinamikai zavar alaposabb megismerésével új gyógyszeres terápiákat vezettek be, amelyek rövid távon jelentősen javítják az életkilátásokat. A szerzők bemutatnak egy figyelemreméltó esetet, amelyben orális midodrin, szubkután octreotid és intravénás albumin hatására „visszafejlődött” a hepatorenális szindróma. Hangsúlyozzák, hogy nagy fejlődés ment végbe ezen a területen, és áttekintik a már forgalomban lévő és a még vizsgálat alatt álló terápiás lehetőségeket. Fontos, hogy a betegeket ellátó orvosok számításba vegyék a hepatorenális szindróma kezelésének ma már rendelkezésünkre álló lehetőségeit, mielőtt úgy döntenének, hogy megelégszenek a szupportív terápiával.

Ahepatorenális szindróma a veseelégtelenség speciális formája, amely portális hypertensióval és középsúlyos vagy súlyos ascitesszel járó máj-cirrhosisban alakul ki. A diagnosztikai kritériumokat a Nemzetközi Ascites Klub határozta meg1 (1. táblázat). A hepatorenális szindrómán belül 1-es és 2-es típust különböztetnek meg. Az 1-es típusban – definíció szerint – a szérum kreatininszintje 2 hétnél rövidebb idő alatt a kétszeresére nő, és meghaladja a 221
mol/l-t.