Az elhízás világméretű népegészségügyi problémává terebélyesedett az elmúlt évtizedekben. Globálisan több mint 650 millió felnőtt küzd elhízás­sal, és százmilliókat érint gyermek- és serdülőkorban. Az elhízás számos kardiometabolikus szövődmény kialakulásának kockázatát növeli. Rontja az életminőséget és csökkenti a várható élettartamot, jelentős társadalmi és gazdasági terhet ró az egészségügyi rendszerekre, a megnövekedett ellátási igény és a csökkenő munkaképesség miatt. A cikkben átfogó képet kaphatunk az elhízás epidemiológiájáról, patofiziológiai hátteréről, legfőbb szövődményeiről; a metabolikus, kardiovaszkuláris, onkológiai, pszichés és mozgásszervi következményeiről, diagnosztikai kritériumairól és mód­szereiről, valamint a kezelési lehetőségekről, a megelőzés stratégiáiról és a népegészségügyi programokról is.

Az elhízás krónikus, visszatérő, progresszív betegség, amely jelentős nép­egészségügyi problémát okoz világszerte, így Magyarországon is. Az elhí­zás prevalenciája a világjárvány szintjére nőtt, és világszerte emelkedett a megnövekedett testsúlyhoz kapcsolódó társbetegségek és halálozások száma. Az életmódbeli beavatkozások önmagukban csak az egyének kis hányadánál biztosítanak klinikailag szignifikáns-hosszú távú testsúlycsök­kenést, és a bariátriai műtét sem minden beteg esetében alkalmazható vagy elérhető. Hasonlóan más krónikus betegséghez, a testsúlycsökkentő gyógy­szeres terápia is az életmód-változtatással kombinálva javasolt. A jelenlegi irányelvek szerint azoknál a betegeknél, akik életmódváltást kíséreltek meg, és a testtömegindexük (BMI) továbbra is 30 kg/m2-nél nagyobb, vagy a BMI ≥ 27 kg/m2, emellett elhízással összefüggő társbetegségük is van, javasolható a testsúlycsökkentő gyógyszeres kezelés megkezdése.

Az obezitáshoz társuló, a metabolikus zavarral asszociált zsírmáj a leg­gyakoribb májártalom, az esetek egy részében cirrhosishoz, májrákhoz vezethet. A diagnózis, a kezelés és a gondozás a társszakmák képviselőinek szoros együttműködését igényli.

A háttérben zajló alacsony aktivitású krónikus gyulladás köti össze az obezitást, az inzulinrezisztenciát, a 2-es típusú cukorbetegséget, valamint ezek szövődményeit. A kezelés során az étrend, a mozgás és a bariátriai beavatkozások hatékonysága mellett az antidiabetikus terápia is gyulladáscsökkentő hatású.

 Az elmúlt évtizedek aktív kutatásai ellenére a daganatos betegek neuropátiás fájdalmának csillapítása továbbra is komoly terápiás kihívás, és a nem neuropátiás fájdalommal élőkkel összehasonlítva rosszabb kimene­tellel és életminőséggel társul. Sajnos aluldiagnosztizált és alulkezelt, ezért világszerte hangsúlyozzák ezen terület fontosságát, a multidiszciplináris megközelítés és a személyre szabott kezelés szükségességét.

 A rostok szupplementációjára nem általánosíthatók egyértelműen azok az egészségügyi előnyök, amelyeket a teljes értékű élelmiszerekben je­len lévő, intakt élelmi rostok esetén kimutattak. A rostszupplementáció klinikai hatása nagymértékben az adott rostkészítmény fizikai és kémiai tulajdonságainak függvénye. Ebben a vonatkozásban kiemelkedők a szolúbilis, viszkózus/gélképző rostok, melyek közül a hidroxipropil-metilcellulóz (HPMC) klinikai vizsgálatokban is bizonyította glikémiás hatékonyságát.

A közlemény a béta-blokkolók alkalmazásának, terápiás hasznának válto­zásait részletezi az elmúlt évtizedek során az akut miokardiális infarktus diagnosztikájában és egyéb kezelésében bekövetkezett fejlődés tükrében.

A Helicobacter pylori-fertőzés kezelését nemzetközi irányelvek fogalmazták meg. Europában az eradikációs kezelés a 6. Maastricht–Firenze-konszenzus alapján történik. Első vonalban a standard hármas, bizmutalapú négyes vagy egyidejű 10–14 napos kezeléseket javasolják. Ajánlott, hogy min­den régióban a helyileg leghatékonyabb kezeléseket adják: cél a 90-95% feletti eradikációs arány. Így az esetek 5–15%-a szorul második és 2-3%-a harmadik kezelésre. A kapszulás kezeléssel kiváló eredményeket értek el, de hozzáférhetősége korlátozott. A káliumkompetitív savgátlók európai eredményei nem igazolták az ázsiai adatokat.