A heterogén betegségcsoportot alkotó intersticiális pneumóniák 2025-ös klasszifikációja a korábbihoz képest jelentős különbségeket fogalmazott meg. Az új klasszifikáció a radiológiai és szövettani mintázatokat veszi ala­pul, és kiterjed az ismert eredetű intersticiális tüdőbetegségekre is. A szö­vettani mintázatokon belül két nagy csoportot különít el, az intersticiális reakciótípusok és az alveolusokat kitöltő reakciótípusok csoportját. A jelen összefoglaló az új klasszifikációra építve ismerteti ezt a jelentős betegségcsoportot.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD) világszerte jelentős morbiditási és mortalitási tényező. A diagnózishoz megfelelően elvégzett légzésfunkciós vizsgálat szükséges. A gyógyszeres kezelés alapja a hosszú hatású inha­lációs hörgtágítók használata, melyeket a betegek egy részénél inhalációs kortikoszteroiddal egészítünk ki.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség világszerte jelentős morbiditási és mortalitási tényező, gyakran együtt jár más betegségekkel, amelyek ront­hatják az alapbetegség tüneteit, a funkcionális teljesítményt és az életminő­séget, emellett növelhetik a kórházi kezelés kockázatát és a mortalitást is.

A súlyos asztmás betegek a teljes asztmás populáció kis hányadát, ám önmagában is heterogén csoportját alkotják, amelyet a legtöbb esetben multimorbiditás jellemez. A súlyos asztma társbetegségek hálózatában értékelendő, ami befolyásolhatja a terápiaválasztást is, hiszen a társbeteg­ségek egy részénél a súlyos asztma biológiai kezelései hatékonyak, mások viszont a gyakori vagy tartós szisztémás szteroidkezelés következménye­ként lépnek fel. A súlyos asztma megfelelő kezelésének sarokköve a társ­betegségek felismerése és adekvát ellátása, ami optimálisan a társszakmák együttműködésével valósulhat meg.

 A krónikus tüdőbetegségek ellátásának egyik legnagyobb kihívása, hogy a tünetek gyakran lassan, szinte észrevétlenül alakul­nak ki. A beteg fokozatosan alkalmazkodik a csökkenő terhelhetőséghez, a visszatérő köhögést vagy nehézlégzést pedig sokáig nem tekinti kivizsgálást igénylő panasznak. Mire orvoshoz fordul, a kóros folyamat már érdemben befolyásolhatja életminőségét és későbbi kilátásait. 

 A XX. század utolsó harmadában a dialízisprogramok elindulása, a vesetranszplantáció megvalósítása, majd a 90-es évektől a renin–angiotenzin– aldoszteron rendszer farmakológiai gátlása jelentősen javította a vesebetegek kilátása­it. Az elmúlt évtized ugyanakkor további látványos változást hozott: az SGLT2-gátlók, a nem szteroid mineralokortikoidreceptor-antagonisták és a GLP-1-receptor-agonisták megjelenésével a nefrológiai kezelésben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szerv­védelem és a kardiorenális-metabolikus szemlélet. A krónikus vesebetegség ma a felnőtt lakosság 10–13%-át érinti világ­szerte, és az előrejelzések szerint 2040-re az ötödik vezető halálokká válhat.

A krónikus vesebetegség világszerte növekvő népegészségügyi prob­léma, amely a kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás meghatározó kórokai közé tartozik. Az elmúlt években a nefrológia az egyik legdina­mikusabban fejlődő belgyógyászati szakterületté vált. A közlemény célja a nefrológia legfontosabb aktuális eredményeinek áttekintése, különös tekintettel a gyakorló szakorvosok és háziorvosok számára releváns klinikai következményekre.

A renovascularis megbetegedések a veseartériák szűkülete miatt ront­ják a vese vérellátását, ami magas vérnyomást és vesefunkció-romlást okozhat. A háttérben leggyakrabban atherosclerosis (ARAS), ritkábban fibromuscularis dysplasia (FMD) áll. A korszerű diagnosztika nemcsak az anatómiai szűkület kimutatására, hanem annak hemodinamikai jelentősé­gére épül. A vizsgálatok alapján stabil ARAS esetén a rutinszerű sztentelés nem nyújt előnyt az intenzív gyógyszeres kezeléssel szemben. Az invazív revaszkularizáció kizárólag szignifikáns szűkület és magas kockázatú tü­netek – például rezisztens hipertónia vagy flash tüdőödéma – együttes jelenlétekor indokolt.

Az akut vesekárosodás gyakori és összetett klinikai állapot, amely többféle kiváltó tényező következményeként alakul ki, és az akut vesebetegségek spektrumába tartozik. Rövid távon fokozott mortalitással, szövődményekkel és hosszabb kórházi tartózkodással jár, míg hosszú távon krónikus vese­betegséghez és kardiovaszkuláris kockázathoz vezethet. Az akut tubuláris nekrózis ennek egyik leggyakoribb formája, amelyet elsősorban ischaemiás és nefrotoxikus hatások idéznek elő, gyakran kombinált módon. A diagnózis főként klinikai alapú, a kezelés pedig elsősorban szupportív jellegű, a kivál­tó ok megszüntetésére és a szövődmények ellátására irányul. A személyre szabott terápiás megközelítések szerepe egyre hangsúlyosabb, azonban az optimális utánkövetés kérdése továbbra sem tisztázott.

Tubulointersticiális nephritis során leukociták szűrik be a vese intersticiumát, gyulladást és tubuláris károsodást okozva. Etiológiája sokszínű: gyógyszer, fertőzések, genetikai, szisztémás gyulladásos betegségek. Gyakran előfor­dul a kevés klinikai tünettel járó akut vesekárosodás is.