A XX. század utolsó harmadában a dialízisprogramok elindulása, a vesetranszplantáció megvalósítása, majd a 90-es évektől a renin–angiotenzin– aldoszteron rendszer farmakológiai gátlása jelentősen javította a vesebetegek kilátása­it. Az elmúlt évtized ugyanakkor további látványos változást hozott: az SGLT2-gátlók, a nem szteroid mineralokortikoidreceptor-antagonisták és a GLP-1-receptor-agonisták megjelenésével a nefrológiai kezelésben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szerv­védelem és a kardiorenális-metabolikus szemlélet. A krónikus vesebetegség ma a felnőtt lakosság 10–13%-át érinti világ­szerte, és az előrejelzések szerint 2040-re az ötödik vezető halálokká válhat.

A krónikus vesebetegség világszerte növekvő népegészségügyi prob­léma, amely a kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás meghatározó kórokai közé tartozik. Az elmúlt években a nefrológia az egyik legdina­mikusabban fejlődő belgyógyászati szakterületté vált. A közlemény célja a nefrológia legfontosabb aktuális eredményeinek áttekintése, különös tekintettel a gyakorló szakorvosok és háziorvosok számára releváns klinikai következményekre.

A renovascularis megbetegedések a veseartériák szűkülete miatt ront­ják a vese vérellátását, ami magas vérnyomást és vesefunkció-romlást okozhat. A háttérben leggyakrabban atherosclerosis (ARAS), ritkábban fibromuscularis dysplasia (FMD) áll. A korszerű diagnosztika nemcsak az anatómiai szűkület kimutatására, hanem annak hemodinamikai jelentősé­gére épül. A vizsgálatok alapján stabil ARAS esetén a rutinszerű sztentelés nem nyújt előnyt az intenzív gyógyszeres kezeléssel szemben. Az invazív revaszkularizáció kizárólag szignifikáns szűkület és magas kockázatú tü­netek – például rezisztens hipertónia vagy flash tüdőödéma – együttes jelenlétekor indokolt.

Tubulointersticiális nephritis során leukociták szűrik be a vese intersticiumát, gyulladást és tubuláris károsodást okozva. Etiológiája sokszínű: gyógyszer, fertőzések, genetikai, szisztémás gyulladásos betegségek. Gyakran előfor­dul a kevés klinikai tünettel járó akut vesekárosodás is.

Az akut vesekárosodás gyakori és összetett klinikai állapot, amely többféle kiváltó tényező következményeként alakul ki, és az akut vesebetegségek spektrumába tartozik. Rövid távon fokozott mortalitással, szövődményekkel és hosszabb kórházi tartózkodással jár, míg hosszú távon krónikus vese­betegséghez és kardiovaszkuláris kockázathoz vezethet. Az akut tubuláris nekrózis ennek egyik leggyakoribb formája, amelyet elsősorban ischaemiás és nefrotoxikus hatások idéznek elő, gyakran kombinált módon. A diagnózis főként klinikai alapú, a kezelés pedig elsősorban szupportív jellegű, a kivál­tó ok megszüntetésére és a szövődmények ellátására irányul. A személyre szabott terápiás megközelítések szerepe egyre hangsúlyosabb, azonban az optimális utánkövetés kérdése továbbra sem tisztázott.

A kardiovaszkuláris és a pulmonológiai betegségek közötti kapcsolat komp­lex és több szinten érvényesülő kölcsönhatásokon alapul. A szisztémás gyulladás, az oxidatív stressz, a hypoxia és az endotéldiszfunkció közös patofiziológiai tengelyt alkotnak, mindkét szervrendszer károsodásához hozzájárulva.¹ A biomarkerek alkalmazása lehetővé teszi ezen folyama­tok kvantitatív értékelését, ezáltal javítva a diagnosztikai pontosságot, a rizikóstratifikációt, és segítve a terápiás döntéshozatalt. Jelen közlemény célja a kardiopulmonológiai biomarkerek részletes, integrált áttekintése, beleértve a klasszikus és új molekuláris markereket, valamint azok klinikai jelentőségét és jövőbeli perspektíváit.

A biomarkerek – a fiziológiás élettani folyamatok, kóros állapotok vagy farmakológiai válaszok objektíven mérhető jellemzői – nélkülözhetetlen eszközzé váltak a modern medicinában. Az elmúlt öt évben a proteomika, a genomika, a folyadékalapú biopszia és a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése alapvetően átalakította a biomarker vezérelte ellátás lehetőségeit: a betegségek korábbi diagnózisa, a pontosabb terápiás ellátás és a kezelések valós idejű monitorozása vált elérhetővé. Ez az összefoglaló a legfrissebb szakirodalmat szintetizálja, hogy áttekintést nyújtson a jelenleg a klinikai gyakorlatban használt biomarkerekről a főbb orvosi szakterületeken, bele­értve a gyulladásos megbetegedéseket, a szív- és érrendszeri betegségeket, az onkológiát, a neurológiát, valamint az anyagcsere-rendellenességeket.

Az immuno-inflammatorikus patogenezisű reumatológiai kórképekben jól ismert a jelentősen emelkedett kardiovaszkuláris mortalitás. Ez többszörö­sen összefüggő gyulladásos, lipid-, metabolikus és trombotikus folyamatok következménye, amely akcelerált ateroszklerózishoz, korai kardiovasz­kuláris öregedéshez vezet. Mindemellett az aktív alapbetegség gyakran kardiovaszkuláris manifesztáció formájában jelenik meg, szintén növelve a szív- és érrendszeri morbiditást és mortalitást. A hatásos megelőzés és kezelés szempontjából létfontosságú ezen állapotok megfelelő diagnosz­tikája, melynek szerves részét képezik a biomarkerek. Cikkünk összegzi a különböző állapotokban jelenleg és provizórikusan alkalmazható kardiovaszkuláris biomarkerek diagnosztikus és prognosztikus értékét, ráirányít­va a figyelmet a diagnosztika csapdáira is.

 A modern orvoslás talán legdinamikusabban fejlődő területe a biomarkerek kutatása és ezek klinikai alkal­mazása. A technológiai fejlődés mellett ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy egy laboratóriumi eltérés önmagában nem jelent diagnózist, betegséget, mivel a beteg klinikai és egyéb leleteivel együtt kell értékelnünk ezt. Egy biomarker igazi értékét, analitikai megbízhatóságát és kli­nikai validitását elsősorban az határozza meg, hogy használatával tudjuk-e javítani a klinikai döntéshozatalt és a beteg ellátá­sának eredményességét.