Az interstitialis cystitis az életminőséget jelentős mértékben rontó, kezelés nélkül progresszív lefolyású, nőket és férfiakat egyaránt érintő betegség. Jelen közlemény rövid áttekintést nyújt a betegség előfordulásáról, patogenetikai hátteréről, klinikai formáiról, azok jellegzetes tüneteiről és a potenciális társuló kórképekről. Ezt követően részletesen ismerteti a jelenleg elfogadott diagnosztikus protokollt, valamint az oki és tüneti kezelés lehetséges módozatait, kihangsúlyozva az interdiszciplináris együttműködés jelentőségét a kórkép felismerésében és kezelésében.

A haemolyticus uraemiás szindróma (HUS) jellemző klinikai triádja a konzumpciós thrombocytopenia, a microangiopathiás haemolyticus anaemia és az akut vesekárosodás. Az atípusos HUS (aHUS) a HUS-ok azon formája, amikor a HUS egyéb formái kizárhatók, azonban a klinikai diagnózis ugyanúgy a fenti triád jelenlétén alapul. Ritkasága és komplex patomechanizmusa miatt felismerése nehéz, azonban a komplementgátló kezelések érájában a gyors diagnosztikának még nagyobb jelentősége van.

Az autoimmun szerológiai diagnosztika központi szerepet játszik a nefrológia és a reumatológia területén számos olyan betegség felismerésében, amely kezelés nélkül vagy későn felismerve nagy morbiditással és halálo­zással járhat. Ezen autoimmun betegségek későbbi lefolyása szempontjából alapvető fontosságú a korai felismerés és kezelés. A racionális antitest-diagnosztika fontos része a kórismézésnek és a követésnek.

A RAS-gátló készítmények (ACE-gátlók, ARB-k) a krónikus vesebetegek komplex vesevédő kezelésének alapvető fontosságú gyógyszerei. Súlyos krónikus vesebetegségben vagy heveny vesekárosodás lezajlását követően – félve GFR-csökkentő hatásuktól – ugyanakkor gyakran tartósan kikerül­nek a betegek terápiájából. A jelen összefoglaló az elmúlt évek új eredmé­nyeinek figyelembevételével röviden áttekinti a RAS-gátló készítmények vesebetegeknél történő alkalmazásának kérdéskörét.

Az orális foszfátkötők kiterjedt alkalmazása ellenére a dializált betegek több mint kétharmadánál hyperphosphataemia észlelhető, amely közre­játszik a betegek extrém mértékű kardiovaszkuláris halálozásában. A fosz­fátfelszívódás aktív és passzív útjának megismerése újabb kezelési lehe­tőségeket tárt fel.

A peritoneális dialízis a heveny, majd a krónikus veseelégtelenség, az urémiás toxikózis kezelési eljárásaként, „renális” indikációval ke­rült be a nefrológia terápiás eszköztárába. A renális indikációkhoz már korán úgynevezett nem renális peritoneális dialízis alkalmazások (psoriasis, pancreatitis kezelése) társultak, kiegészítő módszerként hyperammonaemia és egyes intoxikációk eseteiben ma is használatos. A megbízhatóvá fejlesztett technológia lehetővé tette az eljárás alkalma­zását a diuretikumrefrakter vizenyős állapotok és az ascites kezelésében is. A cikk a PD „nem renális” alkalmazásaival kapcsolatos adatokat, evi­denciákat összegezve ajánlásokat fogalmaz meg az alternatív peritoneális dialízis javasolható aktuális indikációival kapcsolatban.

A lokalizált vesedaganat sebészeti eltávolítása kuratív lehet, azonban a be­tegek egy részénél a betegség kiújul. A betegek egy másik csoportjánál, mivel a tumor hosszabb ideig tünetmentesen növekszik, a betegséget már eleve lokálisan kiterjedt vagy áttétes formában fedezik fel. Az előrehala­dott vesedaganat természetes lefolyása változatos képet mutat a néhány hónapostól a többéves vagy akár évtizedes túlélésig, a betegség biológiája, kiterjedése, illetve a terápiára adott választól függően. Az alábbi össze­foglalóban a veserák modern kezelésének alapjául szolgáló, legfontosabb klinikai vizsgálatok eredményét ismertetem.

A közel kétszáz éve a sebészetből kivált, majd önállósodott diszciplínán belül az elmúlt évtizedekben egyre kiteljesedő urológiai szubdiszciplínák alakultak ki, melyek töretlen fejlődésen mentek keresztül az utóbbi tíz évben. Ennek a fejlődésnek a legfontosabb állomásait mutatja be a cikk.

A vesebetegségek lassan elfoglalják az őket megillető helyet a nem fertőző népbetegségek sorában, mert jelentőségüket egyre inkább (f)elismerik, és mert előfordulásuk és szövődményeik megszaporodtak a civilizációs ártalmak következtében. Az utóbbi évtizedben olyan új gyógyszercsoportok kerültek a fegyvertárunkba, amelyek célzottan hatnak a vesebetegségeket kiváltó egyes (immun)folyamatokra, illetve a vesebetegség progresszióját lassítják vagy a szív-ér rendszeri szövődményeket csökkentik, függetlenül az eredeti noxától. Óriási a fejlődés a genetikai betegségek diagnosztikájában és kezelésében is. A nefrológusnak kötelessége széles körben megismertetni a betegséggel kapcsolatos információkat, szolgálva ezzel a primer és szekunder prevenciót. Összefoglalónk ezt az ívet követve írja le az utóbbi tíz év mérföldköveit.

A krónikus vesekárosodás kialakulásának megelőzése, a progresszió lassítá­sa, a szövődmények időben történő felismerése és kezelése a legfontosabb célkitűzések a nefrológiai gondozásban. A krónikus vesekárosodáshoz társuló megemelt kardiovaszkuláris halálozási kockázatban kulcsfontos­ságú a másodlagos mellékpajzsmirigy túlműködése és a hiperfoszfatémia. A megemelkedett szérumfoszfátszintet diétával nem mindig sikerül a króni­kus vesekárosodás stádiumának megfelelően a javasolt szintre csökkenteni, így nagyon gyakran orális foszfátkötő alkalmazása merül fel, mely célból számos új típusú orális készítményt fejlesztettek ki.