A kóroktanilag heterogén glomerulonefritiszek definitív diagnózisa vesebiopsziával állítható fel. A primer és szekunder formák megkülönböztetésének nagy klinikai jelentősége van, mert a legtöbb szekunder glomerulonefritisz gyógyítható a kiváltó ok kezelésével. Az optimális kezelés kiindulópontja az adott beteg egyéni prognózisa. Optimális „szupportív” terápiával – a vérnyomás beállításával, a proteinúria csökkentésével, a dohányzás elhagyásával és étrendi előírások érvényesítésével – a vesefunkció romlása lassítható, esetleg megállítható.

A krónikus vesebetegek közel fele diabetes mellitusban szenved. A diabéteszes nefropátia (DNP) a makrovaszkuláris károsodások kifejezett kockázati tényezője. A DNP 1-es típusú diabéteszben általában egy évtizedes betegségtartam után jelentkezik, de 2-es típusú diabéteszben már annak felismerésekor is fennállhat. 

A szerzők a norvégiai HUNT-2 vizsgálat eredményei alapján új rendszert javasolnak a krónikus vesebetegségek osztályozására, amely a számított glomeruláris filtrációs ráta mellett a vizeletből mért albumin/kreatinin hányadost is figyelembe veszi, és főként az idősebbek renális kockázatának megbízható előrejelzésében hozhat előrelépést.

Ez a nefrológiai szimpózium is ráirányítja a figyelmet azokra a fontos tényekre, amiket a nefrológiai szakma évek óta hangsúlyoz: a krónikus vesebetegségek népbetegség jellegére, az akut vesebetegségek súlyosságára, az életet veszélyeztető voltára, a korai diagnózis és a kezelés bonyolultságára.

Érvek mellette A vizelettel történő fokozott fehérjeürítés fordulópontot jelent a cukorbetegek életében, mivel a proteinuriás cukorbetegek mortalitása akár százszor akkora is lehet, mint a proteinuria nélküli cukorbetegeké.1 A klinikai diabetológia egyik legfontosabb felismerése volt, hogy még a minimális mértékű albuminkiválasztás (microalbuminuria) is növeli a váratlan kardiovaszkuláris események és a veseelégtelenség kialakulásának kockázatát. Mogensen és mtsai 1995-ös közleményükben2 megállapították, hogy „a microalbuminuria az első könnyen felismerhető jel, amely a diabeteses nephropathia és más vaszkuláris szövődmények kockázatára utal”, s úgy vélekedtek, hogy „a megelőzés legjobban ebben a stádiumban valósítható meg”. A szerzők azt a következtetést is levonták, hogy „ez a program ... igen költséghatékony, mert a veseelégtelenség kezelése nagyon drága”. ... Érvek ellene Fontos különbséget tennünk a szűrővizsgálatok és a diagnosztikus vizsgálatok között. A szűrővizsgálatokat mindig olyan személyeken végzik, akiken nem észlelhetők a keresett betegség tünetei. Megfelelő keresési stratégiával felállítható a diagnózis, és korábban elkezdhető a kezelés, ami jobb eredményekhez vezet, mint a későbbi gyógykezelés. A nem kellően indokolt szűrővizsgálatoknak gyakran negatív hatásaik vannak.1,2 Ezért az 1998-ban Londonban megalakult National Screening Committee3 a következő kritériumokat fogalmazta meg a szűrővizsgálatokra vonatkozóan. A keresett betegség legyen jelentős egészségügyi probléma, és fontos, hogy az elsődleges megelőzés költséghatékony módszerekkel megoldható legyen. A vizsgálat legyen egyszerű, és biztosan ismerje fel a keresett betegséget (szenzitív és specifikus legyen). Bizonyítani kell, hogy a keresett betegség korai felismerése javítja a kezelési eredményeket. Prospektív, véletlen besorolásos vizsgálatokkal kell alátámasztani, hogy a szűrési program hatékonyan csökkenti a keresett betegség morbiditását és/vagy mortalitását. Fontos, hogy a szűrési program haszna nagyobb legyen, mint a szűrés okozta pszichés és fizikai ártalom. A szűrés során gondoskodni kell a minőségbiztosításról.