A policisztás ovárium szindróma a reproduktív korban lévő nők legelterjed­tebb endokrin elváltozása, amit korábban – ahogy az elnevezés is mutatja – a petefészkekkel és azok elváltozásaival azonosítottak. Ennek kapcsán so­káig a meddőséget tartották a fő problémának és szövődménynek, azonban ma már tudjuk, hogy akár a kialakulása, akár a lefolyása vagy kompikációi tekintetében is ennél sokkal árnyaltabb a kép. Mai napig nem sikerült tel­jesen feltárni ennek a szindrómának a mélységeit, bár az utóbbi időkben nagy előrelépések történtek, többek között a patomechanizmus terén. Ennek az összefoglalónak célja, hogy betekintést nyújtson az elmúlt évek kutatási eredményeibe, egy kis szeletet adva ebből a rendkívül összetett kórképből, kezeléséből.

Az 1-es típusú cukorbetegség esetében az euglikémia elérése és a szövőd­mények megelőzése napjainkban is jelentős kihívás. A diagnózis után kez­dett verapamilkezelés több vizsgálat szerint is eredményesnek bizonyult a C-peptid-szekréció megőrzésében, kedvező mellékhatásprofillal – ugyan­akkor a hosszú távú eredmények még hiányoznak ahhoz, hogy átültessük a klinikai gyakorlatba.

Egy kis esetszámú vizsgálatban a glukagon-analóg dasiglucagon gyorsabban hatott a diabeteses betegek mérsékelt hipoglikémiában, mint a szájon át bejuttatott szénhidrát.

A 2-es típusú diabetesben szenvedő, krónikus vesebetegségek javasolt a nátrium glukóz kotranszporter-2 (SGLT2) gátlók és a glukagon-like peptid-1 (GLP-1) receptor agonisták alkalmazása.  

A diabetes különféle mechanizmusokon keresztül a COVID-19 gyorsabb progresszióját és súlyosabb kimenetelét eredményezi (és ezért független kockázati faktornak tekintendő), de most felmerült, hogy a hasnyálmirigy sziget-sejtjei közvetlenül is károsodhatnak.

A policisztás ovarium szindróma (PCOS) az egyik leggyakoribb, nőket érin­tő endokrinológiai, metabolikus kórkép a reprodukciós korban. Sokáig a velejáró menstruációs zavarok és meddőség miatt foglalkoztak vele, de az utóbbi évtizedekben, jobban megismerve a kórkép patofiziológiáját, egyre inkább előtérbe kerül a belgyógyászati szövődmények megelőzése/ kezelése.

Az ipari országokban a gesztációs diabétesz (GDM) az egyik leggyakoribb terhességi szövődmény. Ez az inzulinrezisztenciával járó állapot az esetek mintegy felében 10 éven belül manifeszt, többnyire 2-es típusú cukorbetegségbe megy át. 

Az obezitás a nyugati társadalmakban az öt legsúlyosabb egészségügyi teher egyi­ke. Jelentősen növeli a metabolikus, a kardiovaszkuláris, az ortopédiai, a pszichés és egyéb morbiditási kockázatot. 

Jelenleg a hasnyálmirigy-átültetésnek alárendelt szerepe van, a bariátriai sebészet azonban előtérbe került az elhízott cukorbetegek kezelésében, mert a jelentős test­súlycsökkentésen túl többnyire a diabétesz teljes vagy részleges remissziója is elérhe­tő vele. A bariátriai műtét a testsúlycsökkenés, a csökkent kalóriabevitel és bizonyos, a gyomor-bél traktusban képződő hormonok szintjének megváltoztatása révén az inzulinérzékenység javulását vonja maga után. A jelen közlemény a szerzők szelektív irodalmi kutatása és saját klinikai tapasztalatai alapján mutatja be és értékeli a gyakran elhízással társuló 2-es típusú diabétesz kezelésének sebészeti lehetőségeit.

A diabéteszes ketoacidózis fő oka az inzulinhiány. Minden életkorban előfordul, a halálozási arány 1–5%. Fő tünetei: poliúria és polidipszia, súlyvesztés, fáradtság, diszpnoé, hányás, megelőző lázas betegség, hasi fájdalom, polifágia. Néhány laboratóriumi vizsgálattal el lehet különíteni a hiperozmoláris hiperglikémiás állapottól, a gasztroenteritisztől, az éhezési ketózistól és más metabolikus szindrómáktól. A kezelés része az inzulinadás, az intravénás folyadékpótlás, a glükóz- és elektrolitszintek monitorozása. Az agyödéma ritka, főleg gyermekkori szövődmény. A szülők edukációjában szem előtt kell tartani a ketoacidózis lehetőségét.