S. R. Ott ?ˇ H. Lode cikkei

Főbb tézisek:
1. A közösségben szerzett tüdőgyulladások 6–9%-a aspirációs pneumonia (AP). Az ok a szájgaratból vagy a gyomorból származó, baktériumokban gazdag vagy alacsony pH-értékű fertőző anyag aspirációja. Bizonyos betegségek elősegítik az aspirációs tüdőgyulladás kialakulását.
 2. Az AP többnyire szubakut vagy krónikus lefolyású. Levertség, köhögés, légszomj, láz, mellkasi fájdalom, vérköpés, éjszakai izzadás és fogyás a gyakori tünetek. Jellemző a beszűrődések elhelyezkedése (S2; S6; [S8]–S10). Fontos a hasonló tünetekkel járó, de akut lefolyású, abakteriális aspirációs pneumonitis elkülönítése.
3. Az AP gyakran anaerob kórokozók részvételével okozott kevert fertőzés következménye. Főbb kórokozói az anaerobok mellett a Streptococcus pneumoniae, a Staphylococcus aureus és a Haemophilus influenzae, valamint a kórházakban halmozottan előforduló Gram-negatív bélbaktériumok (Klebsiella pneumoniae, Pseudomonas aeruginosa).
 4. Az AP kórisméje az aspiráció gyanúján vagy tényén, a tüneteken és a jellemző elhelyezkedésű beszűrődések kimutatásán, a fertőzésre utaló laboratóriumi értékeken alapul. Az antibiotikumválasztásnak a kórokozók várható spektrumához (köztük a Gram-negatív bélbaktériumokhoz és az anaerobokhoz) kell igazodnia. Ha P. aeruginosával vagy Staphylococcusokkal is számolni kell, akkor a gyógyszert eszerint kell megválasztani. Komplikált esetekben legalább 14–21 napig, beolvadás vagy tüdőtályog esetén a radiológiai lelet negatívvá válásáig kell folytatni az antibiotikum-kezelést.