A magzati retardatio bizonyítékokon alapuló megközelítése – I. rész

A magzati retardatiót kísérő gyakoribb perinatalis halálozás és morbiditás miatt kiemelt fontosságú a valódi intrauterin növekedési zavar korai felismerése. A pontos kórisme ugyanakkor elejét veszi a felesleges aggodalmaknak és beavatkozásoknak is.

Minthogy a növekedésben visszamaradt („small-for-gestational-age”) magzatokat fokozottan veszélyeztetik a perinatalis szövődmények és a halálozás, óriási klinikai jelentősége van a magzati növekedési rendellenességek tanulmányozásának.1 A leggyakoribb definíció szerint akkor beszélünk a magzat növekedésének elmaradásáról (retardatio), ha a magzat becsült súlya vagy a születési súly nem éri el az adott népességen belül tapasztalható érték 10. percentilisét. Cikkünkben e meghatározást fogjuk használni, amely magában foglalja az alkatilag kis termetű, de egészséges csecsemőket is, akik a csoport mintegy 50%-át teszik ki. A valódi intrauterin növekedési zavar pontos kórismézése a felesleges aggodalmak és beavatkozások elkerülése érdekében fontos. A közlemény első részében elsősorban a leggyakoribb kóroki tényezőkkel – azaz az intrinsic magzati, placentaris és anyai okokkal, valamint az exogén toxinokkal és fertőzésekkel –, illetve a magzati retardatio diagnózisával foglalkozunk. A második részben a praenatalis monitorizálást és a kezelési stratégiákat ismertetjük.

Magzati tényezők

A kromoszóma-rendellenességek, a monogénesen öröklődő betegségek és a veleszületett strukturális anomáliák – mint intrinsic magzati tényezők – a növekedés elmaradásához vezethetnek. A magzati retardatióval összefüggő leggyakoribb kromoszóma-rendellenességek közé tartozik a 18-as triszómia (87%-os gyakorisággal okoz retardatiót), a 13-as triszómia (50%) és a 21-es triszómia (29%).2 A magzat növekedését a kromoszóma-rendellenességgel nem járó genetikai szindrómák némelyike is befolyásolhatja (1. táblázat). A növekedési zavart okozó, monogénesen öröklődő betegségek tünetei általában a születés után jelentkeznek.