Nem ültetnek be elég sok ICD-t infarktus után
Szívinfarktus után csak minden tizedik idős amerikai beteg kap kardioverter defibrillátort, amely alacsony ejekciós frakció esetén csökkenti a mortalitást. Az ICD működése mást jelent 80 éves és mást 50 éves korban, de a hirtelen szívhalál megelőzésére kortól függetlenül törekednünk kell.
Infarktus után a szívizomzat károsodása miatt a perctérfogat romlik, kisebb-nagyobb mértékű szívelégtelenség tünetei jelentkeznek. Arra is számos megfigyelés vált nyilvánossá, hogy az akut eseményt követően, néhány hónapon belül jelentősen megnő az esély a hirtelen szívhalál bekövetkezésére. Ennek oka általában nem szívmegállás, hanem halálos ritmuszavar, kamrafibrilláció, ami azonnali beavatkozással, defibrillálással esetleg megszüntethető.
Az utóbbi évtizedekben, az implantálható kardioverter defibrillátor (ICD) megjelenése óta több klinikai vizsgálat igazolta, hogy infarktus után a műszer beoperálása sok beteg életét mentette meg. A legmagasabb szintű bizonyítékok alapján az American Heart Association (AHA), az American College of Cardiology (ACC) és a Heart Rhythm Society (HRS) terápiás irányelvei hangsúlyozzák, hogy infarktus után, 35%-osnál kisebb bal kamrai ejekciós frakció esetén, legalább 40 nappal az infarktust követően, NYHA II-III stádiumú keringési állapotban be kell ültetni az ICD készüléket.
Több nagy tanulmány bizonyítékai alapján, a JAMA legutolsó számában Robert G. Hauser szerkesztőségi közleményben azt idézi, hogy nagy kockázatú koszorúér-betegeknél az ICD a hirtelen halál relatív kockázatát 20–30%-kal csökkenti. Sean D. Pokorney és munkatársai olyan, a Medicare rendszerhez tartozó idős betegek körében vizsgálták az ICD-beültetés gyakoriságát és a mortalitást, akiknek az ejekciós frakciója infarktus után 35% vagy annál kevesebb volt. A résztvevőket 441 amerikai kórházból gyűjtötték össze 2007 és 2010 között.
Összesen 10 318, infarktus után kórházba került beteg adatait vizsgálták, akiknek az átlagéletkora 78 év volt, és 44%-uk kora meghaladta a 80 évet. A kutatók emlékeztetnek arra, hogy az előző tanulmányok elsősorban 60 év körüliek adatait ismertették, ezért az idősebbekre aligha vonatkoztathatók. Itt, a 78 esztendős átlagéletkorúak között az ICD-implantáltak 8,1%-os arányban szerepeltek. Pokorney és munkatársai hangsúlyozzák, hogy az USA területén évente átlagosan 300 000 beteg fejezi be életét hirtelen halállal, és egy előző vizsgálat tanúsága szerint ezeknek a betegeknek a 80%-át a beültetett defibrillátor megmenthette volna.
A munkacsoport betegeinek ICD-implantációval kezelt csoportja 2 évvel az infarktus után egyharmaddal kisebb kockázattal élt, mint azok, akiknek nem indikáltak ilyen kezelést. Ez azt jelzi, hogy az ICD-implantációt az orvosok általában olyan betegeken végzik, akiknek eleve jobbak az életkilátásaik.
Ehhez az is hozzájárul, hogy nem minden idős beteg kíván ilyen szerkezetet. A betegek és kezelőorvosaik közösen mérlegelik az előnyöket és a kockázatokat. A kutatók szerint az egyértelmű, hogy az Egyesült Államokban az ilyen betegeket alulkezelik.
