A kardiovaszkuláris kockázat jelenlegi becslése elsősorban a klasszikus rizikótényezőkön alapuló klinikai pontszámokra támaszkodik, ezek azon­ban csak mérsékelt pontossággal képesek megkülönböztetni a magas és alacsony kockázatú egyéneket. Az utóbbi években egyre nagyobb figyel­met kapott a koszorúér-meszesedés mértékét jelző koronáriakalcium-pontszám (CACS) és a koszorúér-CT-angiográfia (CCTA). Jelen közlemény célja, hogy összefoglalja a CACS alkalmazását a lipidszintcsökkentő és a trombocitaaggregáció-gátló terápiák során, továbbá megvizsgálja an­nak lehetőségét, hogy a CCTA a plakkterhelés és a plakkfenotípus részletes jellemzésével miként járulhat hozzá az ateroszklerózis elleni kezelések hatékonyságának monitorozásához.

A tiazid és tiazidszerű diuretikumok régóta a magasvérnyomás-betegség kezelésének alapját képezik, utóbbi csoport esetében pedig számos nagy klinikai vizsgálat igazolta morbiditást és mortalitást csökkentő hatásukat (ALLHAT, PATS, HYVET). Ugyanakkor a tiazid diuretikumok esetében ismer­tek a kedvezőtlen metabolikus hatások: többek között a hiperlipidémia, az inzulinrezisztencia, a hiperglikémia és az újonnan kialakuló diabétesz kockázatát növelhetik. Mivel a kedvezőtlen hatások dózisfüggő módon jelentkezhetnek, ezért az ilyen gyógyszereket elsősorban alacsony dózis­ban alkalmazzák.

A renin–angiotenzin–aldoszteron rendszer (RAAS) inhibitorait, be­leértve az angiotenzin-konvertáló enzim inhibitorait (ACEI-k) és az angiotenzinreceptor-blokkolókat (ARB-k), széles körben alkalmazzák a ma­gas vérnyomás kezelésében. Mind az ACEI-k, mind az ARB-k hatékonyan csökkentik a vérnyomást, azonban hatásukat különböző helyeken fejtik ki. Az összefoglaló alapjául szolgáló közlemény azon elemzések tanulságait összegzi, amelyek az ACE-gátlók és az ARB-k alkalmazásában rejlő lehet­séges klinikai különbségeket vizsgálták.

A JAK-gátló kezelés sikertelensége mielofibrózisban kedvezőtlen prognózissal jár, melyre az arra alkalmas betegeknél elvégzett allogén hemopoetikus őssejttranszplantáció jelenthet megoldást. A transzplantáció sikerességét azonban jelentősen befolyásolja a lépméret, így a beavatkozást megelőzően gyakran splenectomia válik szükségessé. Az újabb JAK-gátlók, mint a fedratinib áthidaló, „bridging” kezelésként a – gyakran súlyos szövődményekkel járó – splenectomia kedvező alternatívái lehetnek..

Bone Marrow Transplantation, 2024. november

A szubkután guselkumabbal végzett indukciós terápia jelentős hatékonyságot mutatott a közepesen vagy súlyosan aktív fekélyes vastagbélgyulladásban (UC) szenvedő betegeknél.

A mielofibrózis kezelése ruxolitinib terápiát követően komoly kihívást jelent. A FREEDOM2 vizsgálatban a fedratinib hatékonyságát és biztonságosságát értékelték a legjobb elérhető kezeléssel szemben korábban ruxolitinibbel kezelt mielofibrózisban. A vizsgálat eredményei alapján a fedratinib mind a lépméret csökkentést, mind pedig a tünetek enyhítését tekintve előnyösebb a legjobb elérhető kezelésnél, biztonságossági profilja pedig megfelel a korábbi vizsgálatok eredményeinek, így ígéretes másodvonalbeli JAK-gátló lehet mielofibrózisban.

The Lancet Haematology, 2024. október

Az autoimmun pancreatitis (AIP) a krónikus pancreatitis ritka formája, amely gyakran elzáródásos sárgaságként jelentkezik a pancreasban észlelhető térfoglaló terimével vagy anélkül. Szövettanilag limfocitás-plazmasejtes beszűrődés és fibrózis mutatható ki, valamint a szteroidra adott gyors terá­piás válasz jellemzi. Az AIP két fő típusa az 1-es vagy limfocitás-plazmocitás sclerotizáló pancreatitis (LPSP) és 2-es vagy idiopathiás ductuscentrikus pancreatitis (IDCP).

A baricitinib UVB fototerápiával kombinálva csökkentette a betegség aktivitását, javította a repigmentációt és az életminőséget kiterjedt és aktív vitiligóban szenvedő felnőtteknél.

A gyógyszerek által okozott tüdőbetegségek heterogén csoportot alkotnak, melyeknek hátterében többféle gyógyszercsoport állhat. Az intersticiális tüdőbetegségek kialakulásában egyre gyakrabban mutatható ki valamilyen gyógyszertoxicitás, és a potenciális kiváltó szerek listája sajnos egyre bővül.

Az emlőrák az egyik leggyakoribb daganattípus, nagyjából minden 9. nőt érint ez a betegség. Az emlőrák lehetséges kezelési lehetőségei közé tar­tozik a műtét, a kemoterápia, a sugárkezelés és a hormonkezelés, illetve ezek különböző kombinációja. Arról, hogy egy adott beteg mely kezelésben részesül, szakértőkből álló orvoscsoport (ún. onkoteam) dönt.