A hasi zsírfelhalmozódás és az izomtömegvesztés jelentősen növeli a bármilyen okból bekövetkező halálozás kockázatát.

A policisztás ovárium szindróma a reproduktív korban lévő nők legelterjed­tebb endokrin elváltozása, amit korábban – ahogy az elnevezés is mutatja – a petefészkekkel és azok elváltozásaival azonosítottak. Ennek kapcsán so­káig a meddőséget tartották a fő problémának és szövődménynek, azonban ma már tudjuk, hogy akár a kialakulása, akár a lefolyása vagy kompikációi tekintetében is ennél sokkal árnyaltabb a kép. Mai napig nem sikerült tel­jesen feltárni ennek a szindrómának a mélységeit, bár az utóbbi időkben nagy előrelépések történtek, többek között a patomechanizmus terén. Ennek az összefoglalónak célja, hogy betekintést nyújtson az elmúlt évek kutatási eredményeibe, egy kis szeletet adva ebből a rendkívül összetett kórképből, kezeléséből.

Három cikk szerzői is az vizsgálják, hogy milyen szerepe legyen a testtömegindexnek (BMI) aaz elhízás meghatározásában, és helyes-e az elhízás betegségként való meghatározása.

Egy kis esetszámú, egészséges embereken végzett alvásmegvonásos kísérletben összefüggést találtak az alváshiány és a hasi elhízás között.

Bár a pikkelysömört nem tekintik a COVID-19 szempontjából kockázati tényezőnek, de mivel gyakran társul elhízással, ezért az ilyen betegekben a fertőzés nagyobb valószínűséggel válhat súlyossá.

Metasztázist képző rosszindulatú daganatokban gyakran figyelhető meg cachexia, mely az érintett betegek súlyos állapotromlása következtében gyakran halálos kimenetellel társul. Kezelése mindeddig sikertelennek mondható, melynek elsődleges oka, hogy a mai napig nem ismertek azok a molekuláris folyamatok, melyek kialakulásában szerepet játszanak. A pontos mechanizmus feltárására számos kísérleti modellt hoztak létre, amelyek célja a cachexiát okozó faktorok célzott molekuláris gátlása és kialakulásának megelőzése. Az eddigi, biztató eredmények ellenére a da­ganatos cachexia eredményes klinikai terápiája még várat magára; ehhez nagy esetszámot felölelő klinikai tanulmányok szükségeltetnek.

A legtöbb ember átélte már a gyomor vagy a gyomorszáj tájékán jelentkező égő érzést. „Ég a gyomrom” – szoktuk mondogatni ilyenkor. Sokan tudják, hogy a tünet hátterében a gyomorsav felszaporodása áll, illetve az, hogy a gyomorsav a gyomorszájon keresztül visszaáramlik a nyelőcső alsó ré­szébe, ott akár gyulladást is okozva.

A nem alkoholos zsírmáj és súlyos formája, a nem alkoholos szteatohepatitisz ma a leggyakoribb májbetegség. Patogenezise csak részben tisztázott, de sok új ismerettel gazdagodtunk az utolsó évtizedben. A kórfolyamat alapja az elhízás és az inzulinrezisztencia, a következmény: krónikus, alacsony fokú szisztémás gyulladás, májfibrózis, cirrózis, májrák, a kardiovaszkulá­ris morbiditás és a krónikus vesebetegség fokozott kockázata. Diagnózisa biopszián alapul, a kórismézésben az ultrahang mellett számos nem invazív eljárás kap szerepet. Speciális farmakoterápia nincs, alapvető a testsúly­csökkentés, diéta, fizikai aktivitás jelentőségének tudatosítása a gyógyulás és a progresszió megelőzése érdekében.

A viszcerális zsír (VF, visceral fat) és a szubkután zsír (SC, subcutaneous fat) szerkezetileg, metabolikusan és funkcionálisan különbözik egymástól, bár mindkét típusú zsír hozzájárul az elhízás kialakulásához. A hasi SC zsírszövet jól meghatározott, metabolikus szempontból különálló mély és felszíni rétegre osztható, melyeket a Scarpa-fascia választ el egymástól. A kutatások azt jelzik, hogy a mély rétegek metabolikusan aktívabbak, ezért szorosabb összefüggést mutatnak az anyagcsere-szövődményekkel, különösképpen az inzulinrezisztenciával és a 2-es típusú diabetes mellitusszal (T2DM). A mélyebb rétegben magasabb koncentrációban vannak jelen a telített zsírsavak, mint a felszíni rétegben, ami további bizonyítékkal szolgál annak magasabb metabolikus aktivitására.

Az obezitás a nyugati társadalmakban az öt legsúlyosabb egészségügyi teher egyi­ke. Jelentősen növeli a metabolikus, a kardiovaszkuláris, az ortopédiai, a pszichés és egyéb morbiditási kockázatot.