A XX. század utolsó harmadában a dialízisprogramok elindulása, a vesetranszplantáció megvalósítása, majd a 90-es évektől a renin–angiotenzin– aldoszteron rendszer farmakológiai gátlása jelentősen javította a vesebetegek kilátása­it. Az elmúlt évtized ugyanakkor további látványos változást hozott: az SGLT2-gátlók, a nem szteroid mineralokortikoidreceptor-antagonisták és a GLP-1-receptor-agonisták megjelenésével a nefrológiai kezelésben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szerv­védelem és a kardiorenális-metabolikus szemlélet. A krónikus vesebetegség ma a felnőtt lakosság 10–13%-át érinti világ­szerte, és az előrejelzések szerint 2040-re az ötödik vezető halálokká válhat.

A drospirenon ösztrogénekkel együtt kombinált fogamzásgátlóként is alkalmazható, de ma már elérhető csak drospirenont tartalmazó orális fogamzásgátló is. Mivel az ösztrogének kedvezőtlen mellékhatásokkal járhatnak (pl. anyagcserehatások, tromboembóliás események), alkal­mazásuk megfelelő elővigyázatosságot igényel; a drospirenon kedvezően befolyásolhatja például az anyagcserehatásokat a kombinációs készít­mények részeként, illetve monoterápiaként megfelelő alternatíva lehet a fogamzásgátlásban. Az alábbiakban a drospirenon farmakológiai és metabolikus hatásait foglaljuk össze.

A cikkben átfogó képet kaphatunk az elhízás epidemiológiájáról, patofiziológiai hátteréről, legfőbb szövődményeiről; a metabolikus, kardiovaszkuláris, onkológiai, pszichés és mozgásszervi következményeiről, diagnosztikai kritériumairól és mód­szereiről, valamint a kezelési lehetőségekről, a megelőzés stratégiáiról és a népegészségügyi programokról is.

A vérnyomás, valamint a folyadék- és elektrolitegyensúly szabályozásában
kulcsfontosságú szerepet játszó renin-angiotenzin-aldoszteron rendszer
hosszan tartó túlműködése vérnyomás emelkedést, hipertóniát, valamint
egyéb kardiovaszkuláris rendellenességeket okozhat. Az angiotenzinkonvertáló
enzimet gátlók és az angiotenzinreceptor-blokkolók két olyan
gyógyszertípus, amelyek gátolják a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszer
túlműködését, de különböző módon hatnak.

A szívelégtelenség kezelésekor használatos szerek viszonylag ritkán okoznak angioödémát, de a  ritka komplikáció kockázata növekszik, ha változtatjuk a szívelégtelenség gyógyszereit.

A magasvérnyomás-betegség és a kardiovaszkuláris megbetegedés közötti összefüggés, a kockázat növekedése jól ismert. A magasvérnyomás-betegség eredményes kezelésében figyelembe kell venni a további kardiovaszkuláris kockázati tényezőket, egyéb rizikófaktorokat, a társbetegségeket, az esetle­ges célszervkárosodásokat, valamint az egyén életmódját, szociális tényezőit is. A betegek életmód-változtatásának támogatása mellett a gyógyszeres kezelésben a monoterápia helyett akár egy tabletta formájában alkalmaz­ható kombinált terápia javasolt. A szerzők egy olyan vizsgálat eredményeit ismertetik, amelyben a kombinációs sémát carvedilollal egészítették ki. Az alkalmazott kombinált gyógyszeres terápia mellett a vérnyomásértékek rövid távon rendeződtek, a beállított terápiát a betegek jól tolerálták.

Az adatok nem konzisztensek arra vonatkozóan, hogy előnyös-e a RAS-gátlás folytatása, ha előrehaladott CKD-ben a becsült glomeruláris filtrációs ráta (eGFR) kevesebb, mint 30 ml/perc/1,73 m².

Május 26–28. között idén is megrendezésre került az Egri Kar­diológiai Napok, ahol Dr. Szilágyi Attilával, az egri Markhot Fe­renc Oktatókórház és Rendelőintézet kardiológusával a mineralokortikoid-receptor-antagonisták (MRA) szívelégtelenség kezelésében betöltött szerepéről beszélgettünk.

Egy kis esetszámú, randomizált, VO₂ csúcsértéket követő klinikai vizsgálat szerint a dapagliflozin kedvezően hatott csökkent ejekciós frakcióval járó szív-elégtelenségben.

Az érbetegségek másodlagos megelőzése, az újabb éresemé­nyek, az ebből származó halálozás kivédése továbbra is jelen­tős feladat. Dr. Simon Attila, a balatonfüredi Állami Szívkórház orvosigazgatója lapunknak elmondta, hogy ennek elérésére a rendszer különböző szereplőinek a saját szintjükön, egymásra épülő feladatokkal kell szembenézniük. A kezelés alapja a gyógy­szeres kezelés, a társbetegségek optimális terápiája, a magatar­tásbeli tényezők javítása, a betegségértés javítása, a beteg együtt­működésének megnyerése és a hosszú távú gondozás.