A paronichia a kéz- vagy lábujjak egy vagy több körömredőjének gyulladá­sa. A heveny körömágygyulladás hátterében a köröm védőgát szerepének károsodása miatt fellépő polimikrobás infekció áll. A kezeléshez használt meleg kéz- vagy lábfürdőhöz Burrow-oldat vagy 1%-os ecetsav adható. He­lyi antibiotikumra, esetleg helyi szteroidra is szükség lehet. Ha a gyulladás tályogképződéssel jár, drenázs jön szóba. Krónikus paronichiáról beszélünk, ha a tünetek legalább 6 hétig fennállnak és irritatív dermatitisszel járnak. A kezelés célja az irritáló ágens (pl. sav, lúg, egyéb vegyi anyag) kiiktatá­sa, a gyulladás megszüntetése helyi szteroiddal vagy kalcineuringátlóval. A kezelés hetekig vagy hónapokig is tarthat.

A peritonzilláris tályog a fej-nyaki régió leggyakoribb fertőzése. Tipikus tünetei a torokfájás, a nyelési zavar, a szájzár és a gombócos beszéd. A ke­zelés legfontosabb elemei: drenázs, antibiotikum adása, valamint meg­felelő folyadékellátást és fájdalomcsillapítást biztosító szupportív terá­pia. A betegek többsége ambulánsan kezelhető. Elsőként az A csoportú Streptococcusok és a szájüregi anaerobok ellen hatásos antibiotikum vá­lasztandó. A kortikoszteroidok a tünetek enyhítésében és a gyógyulás gyor­sításában tehetnek jó szolgálatot. Az esetenként súlyos szövődmények (pl. légúti obstrukció, aspiráció, mélyre terjedő fertőzés) kivédéséhez fontos az azonnali felismerés és a kezelés haladéktalan megkezdése.

Egy 16 éves fiú a hajas fejbőr duzzanata és eritémája miatt fordult orvoshoz, mely az utóbbi 4 hétben súlyosbodott. Három-négy hónappal a duzzanat kiala­kulása előtt vörös körkörös bőrkiütést észlelt a hajas fejbőr érintett területén, mely vény nélkül kapható gombaellenes krém hatására eltűnt. A bőrkiütés meg­szűntét követően duzzanat és bőrpír lé­pett fel, amit fájdalom is kísért. A beteg nem panaszolt lázat vagy hidegrázást, és a kérdéses régióban nem észlelt váladéko­zást. A fiú ettől eltekintve egészségesnek és aktívnak látszott, tagja volt az iskolai birkózócsapatnak.

A cím maga az ellentmondás, hiszen a Lyme igazán krónikus betegség. A Lyme-folt (erythema migrans) hónapokig, a Lyme-artritisz több évig, az acrodermatitis chronica atrophicans akár egy évtizedig tarthat. „Krónikus Lyme-kóron” azonban egy olyan tünetegyüttest értenek, aminek semmi köze sincs a Lyme-kórhoz.

A nyirokcsomó-nagyobbodás lehetséges okai között szerepelnek malignus folyamatok is a fertőzések, autoimmun betegségek, gyógyszerek és iatrogén tényezők mellett. Érdemes különbséget tenni lokalizált és generalizált el­térések között; előbbiek mögött sokszor a nyirokelvezetés helyi zavarát kell keresnünk, a generalizált limfadenopátia szisztémás betegséget jelez­het. A malignus folyamat kockázati tényezői a 40 év feletti kor, a férfi nem, a kaukázusi rasszhoz tartozás, az érintett nyirokcsomók szupraklavikuláris elhelyezkedése és a szisztémás tünetek. A szupraklavikuláris, popliteális és inguinális régióban a tapintható, az epitrochleáris régióban az 5 mm-nél nagyobb nyirokcsomókat tekintjük kórosnak.

A bőr- és lágyrészfertőzések között egyszerű és szövődményes (nekrotizáló vagy nem nekrotizáló), illetve gennyes és nem gennyes fertőzéseket kü­lönböztetünk meg. A közösségben szerzett fertőzéseket legtöbbször methicillin-rezisztens Staphylococcus aureus vagy béta-hemolitikus Streptococcus okozza. A szövődményes fertőzések szisztémás gyulladásos reakció szindróma formájában jelenhetnek meg. 

A hidradenitis suppurativa (HS) vagy acne inversa az életminőséget je­lentősen rontó, súlyos egészségkárosodással járó krónikus, gyulladásos megbetegedés, elsősorban az axilla, a lágyékhajlat és az anogenitális régió érintettségével. A pubertás után jelentkezik, hosszú lefolyása során gya­kori fellángolások és kiterjedt hegesedés jellemzik. 

A divertikulózisról kialakított és a szakmai köztudatban elterjedt számos dogma – így a rostszegény étrend meghatározó szerepe a patogenezisben, az antibiotikumok hatásossága a különböző klinikai formákban, a klasszi­kus diagnosztika, a műtéti eljárások indikációja, módja – megdőlni látszik. A betegség felosztása, terminológiája, kórisméje, kezelése mindezek kö­vetkeztében átalakulóban van.

Szinte minden mikroorganizmus okozhat endokarditiszt, különösen az olyan Gram-pozitív baktériumok, mint a Streptococcusok, az Enterococcusok vagy a Staphylococcusok. Infektív endokarditisz akkor lép fel, amikor a kór­okozó bakteriémia következtében megtelepszik a szívbelhártyában. A szer­zők egy konkrét esetből kiindulva a betegség patogenezisét, diagnoszti­káját és terápiáját tekintik át.

Bebizonyosodott, hogy az appendicitis műtéti megoldása után elnyújtott posztoperatív antibiotikus kezelés nem eredményesebb, mit a rövid ideig tartó.