A bullosus pemphigoid (BP) az időskor hólyagos betegsége, mely szá­mos tényezővel, többek között bizonyos gyógyszerek szedésével mu­tat összefüggést. Az utóbbi években egyre több beszámoló született az antidiabetikumként alkalmazott dipeptidil-peptidáz-gátlók, más néven gliptinek által kiváltott BP-ről.

Ma már széleskörűen ismert, hogy a D-vitamin korábban számon tartott feladatainál jóval szélesebb hatásspektrummal rendelkezik. Diabetesben a megfelelő D-vitamin-ellátottság kiemelt jelentőségű. A közlemény átte­kinti a D-vitamin metabolizmusát, fő hatásait és részletesen foglalkozik az inzulinszekréciót és az inzulinhatást érintő mechanizmusokkal. Kiemeli a vitaminnak a diabeteses neuropathia kialakulásában és kezelésében, valamint a coronaria-betegségben betöltött szerepét. Hangsúlyozza a cu­korbetegek D-vitamin-ellátottságának rendszeres ellenőrzését és nem ki­elégítő vagy elégtelen volta esetén a pótlás indokoltságát.

Az elhízás világjárvánnyá vált az utóbbi évtizedekben, ezzel párhuzamosan meredeken emelkedik a 2-es típusú cukorbetegség (T2DM) előfordulása is. A T2DM terápiás lehetőségei közül kiemelendők azok a szerek, amelyek a gasztrointesztinális rendszeren keresztül érik el vércukorcsökkentő ha­tásukat. Napjainkban egyre inkább az érdeklődés központjába kerülnek az inkretintengelyen ható szerek közé tartozó, a dipeptidil-peptidáz-4 (DPP4) enzimet gátló készítmények.

A DPP4-inhibitorok kiváló biztonságossági profillal rendelkeznek, ezért biztonsággal adhatók olyan esendő betegeknek is, akiknél nagy a hypoglykaemia vagy a volumendepléció/dehidráció kockázata.

Circulation Research, 2018. május

Az idős (≥65 éves) betegek alkotják a teljes cukorbeteg populáció körülbelül kétharmadát Japánban. Ezeket a betegeket leggyakrabban szulfonilureákkal (SU) kezelik, melynek során
– a Japán Diabétesz Társaság irányelveinek megfelelően – a cél a glikált hemoglobin (HbA_1c) szintjének 6,9% (51,9 mmol/mol) alá csökkentése. E célkitűzést a betegek körülbelül 30–35%-ánál sikerül elérni pusztán SU-k adásával. A legszélesebb körben használt SU, a glimepirid posztmarketing surveillance vizsgálatai azt jelezték, hogy szignifikánsan magasabb a hypoglykaemia incidenciája idős betegek csoportjában, mint fiatalabbak esetében (3,26% vs. 1,89%), ugyanakkor a nem kívánt események előfordulási gyakorisága összességében nem tér el egymástól lényeges mértékben (7,44% vs. 7,86%). A hypoglykaemia súlyos egészségi problémákkal társulhat, például tudatzavarokkal, kardiovaszkuláris betegségekkel és elesések kapcsán bekövetkező csonttörésekkel. Ahhoz tehát, hogy a cukorbetegség kezelése biztonságos legyen, alapvetően fontos, hogy minimálisra csökkentsük a hypoglykaemiás epizódok kockázatát.

Kettes típusú diabetes mellitusban (T2DM) nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a szerveket védeni kell a hyperglykaemia kapcsán megemelkedő vércukorszint kedvezőtlen hatásaitól. A tartósan fennálló hyperglykaemiás állapot egyik eleme az inkretin hormonok (GLP-1 és GIP) hiánya. A GLP-1 és GIP peptidhormonok, melyek részt vesznek a glükózhomeosztázis élettani szabályozásában. Ezeket a hormonokat a gasztrointesztinális rendszer termeli étkezést követően, és feladatuk az inzulinszekréció glükózdependens serkentése.

A methotrexat (MTX) egy folsavantagonista, melyet széles körben használnak számos kórkép (pl. rosszindulatú daganatok, sclerosis multiplex, dermatomyositis, sarcoidosis, psoriasis, rheumatoid arthritis és egyes gyulladásos betegségek) kezelésében. Az MTX citotoxikus hatása nem szelektív, így az ép szövetekre is hat, ennélfogva az MTX tartós hosszú távú alkalmazása különféle szervi toxicitások veszélyét rejti magában. A klinikai gyakorlatban a hepatotoxicitás a legfontosabb dózislimitáló tényező. A korábbi vizsgálatok azt jelezték, hogy az oxidatív stressz jelentős szerepet játszik a MTX-hepatotoxicitás kialakulásában, ezen kívül adatok szólnak a gyulladásos citokinek (pl. tumornekrózis-faktor-alfa [TNF-α] és indukálható nitrogénoxid-szintáz [iNOS]) potenciális szerepe mellett is.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) megfelelő kontrollja gyakran több szer egyidejű adását teszi szükségessé. A klinikai irányelvek többsége a metformint javasolja első monoterápiaként, a második vonalbeli kezelésre vonatkozóan azonban még nem született általános konszenzus. Az újabb terápiás lehetőségek képviselői a dipeptidil-peptidáz-4- (DPP-4) inhibitorok, melyek közül a sitagliptint használják a legszélesebb körben az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban.

Nem véletlen, hogy az Orvostovábbképző Szemle 2018. áprilisi számának Szimpóziuma a diabetológiával foglalko­zik. A diabetológia a belgyógyászat egyik ugrásszerű fejlődést felmutató területe. Az utóbbi évtizedekben jelentek meg, majd egyre inkább fejlődtek a vércukor-önel­lenőrzést lehetővé tevő glükométerek, új alapokra helyezve a diabetológiai di­agnosztikát. Egyre gyakoribb a szöveti glükózmonitorozás alkalmazása. A HbA_1c- meghatározás ma már a rutindiagnosztika része, ez a módszer is csak néhány évtizede elérhető.

A 2-es típusú diabetes (T2DM) a kardiovaszkuláris kórképek (CVD, cardiovascular disease) kockázati tényezője. A közelmúltban nyilvánosságra került közlemények kétségeket fogalmaztak meg a szigorú glykaemiás kontroll előnyeire vonatkozólag előrehaladott atherosclerosis vagy régóta fennálló T2DM eseteiben. Ezen belül is külön figyelmet érdemel, hogy az intenzív inzulinterápiával elért szigorú glykaemiás kontroll növeli a hypoglykaemia és a testsúlygyarapodás kockázatát, mely részben ellensúlyozhatja a kedvező hatásokat. Az inzulinkezelés kedvezőtlen hatása mérsékelhető oly módon, ha az endogén glükózreszponzív inzulinszekréciót és az inzulinszenzitivitást orális hypoglykaemiás szerekkel (OHA, oral hypoglycemic agent) növeljük, ami lehetővé teszi az inzulin dózisának csökkentését. Ez egyben ígéretes stratégia lehet az atherosclerosis progressziójának prevenciójára is.