Jelen összefoglalónak nem tárgya az autoimmun thyreoiditisben nagyobb gyakorisággal észlelt terhességi szövődmények (vetélés, koraszülés, ala­csony születési súly) kivédési lehetőségeinek felsorolása, de a megnöveke­dett rizikóra mindenképpen szeretné felhívni a figyelmet. Ha nem jön létre spontán terhesség, és asszisztált reprodukciós technikák alkalmazása (ART) válik szükségessé, az ART-t megelőző és az alkalmazás ideje alatt elvégzendő teendők is külön közleményt érdemelnének ennél a diagnózisnál. A különbö­ző társaságok irányelvei/ajánlásai – egyértelmű vizsgálatok híján – számos problémás kérdésre nem térnek ki, amiknek a megoldása viszont a kezelő­orvos naprakész szakmai felkészültségét igényli. További nehézség, hogy az irányelvek többségének megjelenése óta olyan eredmények születtek, me­lyek a jelenlegi ajánlások frissítését követelnék meg. A közlemény igyekszik támogatást adni a fentiek miatt továbbra is meglévő, nyitott kérdésekben.

Számos, az alkoholfogyasztás mérséklését és az absztinencia fenntartását segítő gyógyszer érhető el, azonban a betegek mindössze csekély hányada részesül bármilyen kezelésben. Erős bizonyítékok szólnak amellett, hogy a naltrexon és a gabapentin csökkenti a túlzott alkoholfogyasztással járó napok számát, illetve az akamprozát megelőzi a használathoz való vissza­térést aktuálisan absztinens pácienseknél, valamint a topiramát közepes evidenciával bír, tekintve a túlzott ivással járó napok számának csökkentését. A diszulfirám széles körben alkalmazott, azonban kevés bizonyíték támasztja alá hatékonyságát „real world”, nem ellenőrzött körülmények között.

Az inszomnia el- és átalvási nehezítettséggel, akár súlyos másnapi következ­ményekkel járó alvászavar. Kialakulása összetett, számos betegség, állapot talaján megjelenhet. Ennek megértéséhez több modell áll rendelkezésünk­re, például a Spielman-féle 3P és a stimuluskontroll-modell. A megfelelő terápiához az oki kezelés mellett alapvetően két pillér ismerete fontos, ezek a gyógyszeres terápiák és a kognitív viselkedésterápia. Az összefoglalóban áttekintjük a magatartás-terápiás eljárások alapjait, valamint az aktuális klinikai irányelvek gyógyszeres ajánlásait.

Gyulladásos reumatológiai kórképekben felgyorsult atherosclerosis, vala­mint fokozott kardiovaszkuláris (KV) morbiditás és mortalitás figyelhető meg. Az atherosclerosis kialakulásában a szisztémás gyulladásos és autoimmun jelenségek szerepe az elsődleges, ugyanakkor a hagyományos rizikófakto­rok hatása is jelentős. Ezért az ilyen betegeket, még KV betegség hiányában is, rendszeresen szűrni kell az elterjedt rizikófelmérő pontrendszerek vala­melyikével. Ahagyományos vaszkuloprotekció mellett elsődleges elérni az alapbetegség remisszióját gyulladáscsökkentőkkel és betegségmódosító szerekkel. Az ismert „testsúlyparadoxon” és „lipidparadoxon” miatt a test­súlyt, a vérzsírokat és azok változását csak a gyulladásos aktivitás vissza­szorítása után javasolt mérni. A nem invazív ultrahangos technikák is segít­hetnek a pontos rizikófelmérésben. Arthritisekben a nem atherosclerotikus szívbetegségek közül megnő az aritmiák, hipertónia, szívelégtelenség és vénás tromboembóliás betegségek rizikója is. Fontos ismernünk, hogy az alapbetegség mellett az alkalmazott reumatológiai gyógyszerek hogyan befolyásolják e szív- és érrendszeri kórállapotokat. Mindezzel kapcsolatban az EULAR több ajánlást fogalmazott meg. Ennek hazai adaptációja, valamint a téma kardiovaszkuláris konszenzusba való beemelése is megtörtént.

A kortikoszteroidokat fertőzésekre hajlamosító tényezőként tartják szá­mon és megfelelő antimikróbás kezelés nélküli alkalmazásuk katasztrofális következményekkel is járhat. Az elmúlt évtizedek során azonban kiderült, hogy a kortikoszteroidok korai és megfelelő alkalmazása számos fertőzéses kórképben, így szepszisben, COVID-19-fertőzésben, súlyos otthon szerzett tüdőgyulladásban javíthatja a betegség kimenetelét.

A fiatalkori emlőrák emelkedő incidenciája egyre nagyobb figyelmet és multidiszciplinaritást igényel. Bár a szakmai útmutatókban, irányelvekben az életkor alapvetően nem határoz meg eltérő kezelési protokollokat, dó­zisokat vagy terápiahosszat, a premenopauzális állapot mégis eltérő meg­közelítést követel, egyrészt az endokrin terápia miatt, másrészt a várható hosszú távú túlélés és a potenciális késői toxicitás következtében.