Prof. dr. Perner Ferenc cikkei

A telarche praecox előfordulása a közelmúlt évtizedekben világszerte gyakoribbá vált. Ennek hátterében részben bizonyosan az endokrin diszrupterek számának robbanásszerű növekedése áll. A gyermekorvos felelőssége, hogy a telarche praecox követésével a pubertas praecox esetleges jelentkezését idejében felismerje, és a betegek endokrinológiai gondozásba vétele korán megtörténhessen.

Bevezetés

 A májátültetés teljes mértékben átalakította a belorvoslást és ezen belül számos specialitást, leginkább a hepatológiát. A transzplantáció előtti érában egy krónikus, végstádiumú májbetegnek semmi reménye nem volt a gyógyulásra, csak tüneti kezelések álltak rendelkezésre. A heveny májelégtelenségben szenvedő betegek 30–90%-a meghalt. A májátültetés lehetővé tette nemcsak azt, hogy megmentsük e betegek életét, hanem azt is, hogy egészséges emberként teljes értékű életet élhessenek.
 Az első sikeres veseátültetés után 9 évvel végezte Starzl Denverben az első humán májátültetést 1963-ban. Hosszú „klinikai kísérleti” fázis után (az első 4 évben egyetlen beteg sem élte túl a műtétet) vált az eljárás rutinszerű beavatkozássá az 1970-es évek végén. A sikerhez szükség volt az anesztézia és az intenzív terápia fejlődésére (főleg a máj nélküli fázisban kialakuló anyagcsere- és hemosztazeológiai változások monitorozására és kezelésére), a sebészi technika és technológia vívmányaira (biopumpa, cell-saver), új és hatásos immunszuppresszív szerek bevezetésére (Sandimmun, Prograf).