Előszó

Januári számunk anyagát, beleértve a dr. Schleffer Ödön által a „Hazai aktualitás” rovat számára írt „A felkért szülés ....” című kéziratot is, 2003. december közepén adtuk nyomdába. Vitaindító cikkünket tehát nem a hálapénz.hu internetes weboldal hatására közöltük, hanem azért, mert elérkezettnek láttuk az időt, hogy a kérdéssel nyíltan foglalkozzunk.

Mi egy kulturáltabb, civilizáltabb vitára gondoltunk, de az indulatok a mi cikkünktől függetlenül hamar és dühödten elszabadultak.

A hálapénz.hu internetes weboldal felbukkanása kapcsán kibontakozó össznépi vita kifejezetten rosszat tett a gyógyító szakma megítélésének. Több tanulmány és vélemény osztozik az orvosokkal szembeni hangulatkeltésben, miszerint a hálapénz csak ritkán tekinthető a klasszikus értelemben vett hála megnyilvánulásának. Az egyik közvélemény-kutató cég felmérése szerint a hálapénzt adók több mint 80 százaléka úgy érezte, hogy ezt el is várják tőle. Arról azonban nem szól a felmérés, hogy az érintettek mit kaptak cserébe, arról nevezetesen, hogy a szükségletet az adófizetők pénzéből kell fedezni, de a többletigényeket már nem. A várandós nőt megilleti, hogy a területileg illetékes szülészeti osztályon szüljön (ez a szükséglet), de ha ő szülése vezetésében egy adott személyhez ragaszkodik (ez a többletigény), annak ellenértéke valahol meg kell, hogy jelenjék. A fejlett országokban régen bevált módszerek szerint kezelik a kérdést; a többletigény kielégítésére számot tartó személy vagy saját pénztárcájából fizet, vagy a ele extraszolgáltatásokra szerződést kötött biztosító társaság állja a számlát (ezt külföldön „co-payment”-nek hívják).

Külföldről is többen beleszóltak a vitába, elítélve a hálapénz intézményét, ugyanakkor – a magyarországi viszonyokat nem ismerve – elfeledkeztek arról, vajon hány napig tudnának megélni egy magyar ápolónő „borravalóval” kiegészített, megalázóan alacsony fizetéséből.