A kezelés mellékhatásai tartósan fennállnak emlőrákban

Eredményeiket a Cancer című lap különszámában tették közzé, mely az emlőrák kezelésével kapcsolatos késői fizikális tünetekkel foglalkozik, és stratégiákat kínál ezen állapotok megelőzéséhez, nyomonkövetéséhez és kezeléséhez. A téma fontosságát az adja, hogy a probléma csak az Egyesült Államokban 2,6 millió nőbeteget érint.

„Mostani kutatásunk az első, mely teljes valójában felmérte az emlőrák kezelését követően a túlélőknél fennálló egészségi problémák nagyságát, és felhívja a figyelmet a megfelelő monitorozás és rehabilitáció fontosságára – mondta Kathryn Schmitz biostatisztikus és epidemiológus, a kutatás vezetője. – Mostantól nem tehetünk úgy, mintha az emlőrák kezelésének mellékhatásai az aktív terápia befejeztével egy csapásra eltűnnének. E nem kívánt következmények meglepően jelentősek és mélyrehatóak még évekkel a kezelés után is, de meg kell jegyezni azt is, hogy e mellékhatások jelentős részének megoldására máris kialakult rehabilitációs gyakorlatunk van.”

Schmitz rámutat arra, hogy a posztterápiás következmények prevalenciájának meghatározására indult korábbi kutatások tipikusan csak egyetlen aspektusával foglalkoztak e nagy problémakörnek. Az új eredmények ezzel szemben széles körű betekintést engednek azokba a szövődményekbe, melyekkel a betegek a daganat gyógyítására és a recidívák megelőzésére alkalmazott kemoterápia, sugár- és hormonkezelés, illetve műtét kapcsán szembesülhetnek. Az eredmények arra utalnak, hogy e problémák általában nem egyesével jelentkeznek, hanem több késői következmény egyidejűleg áll fenn: a fájdalmas végtagduzzanatot okozó lymphoedema például gyakran általános kimerültséggel és csontrendszeri eltérésekkel társul.

Schmitz munkacsoportja ausztráliai kutatókkal együttműködésben 287 olyan nőbeteg sorsát kísérte figyelemmel, akik invazív, egyoldali emlőrák miatt álltak gondozás alatt, a vizsgálat időpontjában átlagosan 6,6 éve. A nyomonkövetés során az alábbi tényezők előfordulását regisztrálták: műtét utáni szövődmények, radioterápia okozta bőrreakciók, felső testfélen jelentkező tünetek és diszfunkciók, lymphoedema, testsúlygyarapodás és általános gyengeségérzés. A nőbetegek 60 százaléka a fentiek közül legalább egy tünet fennállásáról számolt be a diagnózis felállítása után 6 évvel, míg 30 százalékuk még ennyi idővel a kórismézés után is legalább két egészségi problémával küszködött. E nem kívánt következmények többsége a betegség gondozásának első évében jelentkeztek, ezek prevalenciája azonban az idő előrehaladtával többnyire csökkent – kivéve a lymphoedemát és a testsúlygyarapodást.

A Cancer című lap különkiadásához írt szerkesztőségi kommentárjukban Schmitz és kollégái rámutatnak azoknak a korlátozó tényezőknek hosszú sorára, melyek akadályozzák az emlőrákot túlélő betegek megfelelő nyomonkövetését. Ezek közé tartozik, hogy a kezelés gyakran szakaszos, szünetekkel tarkított; igen különböző, hogy az egészségügyi ellátó, illetve a beteg mely problémákat tekinti „várhatónak” vagy „normálisnak” és melyeket rendkívülinek; az onkológusok és a sebészek nem mindenhol alakítanak ki megfelelő együttműködést a fizioterápiás és rehabilitációs szolgálattal, ami az ilyen gondozáshoz jutó betegek korlátozott számában is megmutatkozik.

A fenti buktatók kiküszöbölésére a szakértői testület kidolgozta az emlőrákot túlélők prospektív nyomonkövetésének modelljét, melynek keretében a rehabilitációt és a fizioterápiát hivatalosan is ötvözték a programba. A kutatások egyre több bizonyítékkal szolgálnak arra nézve, hogy a posztterápiás szövődmények előfordulása és mértéke a minimálisra csökkenthető vagy ezek akár teljes egészében ki is küszöbölhetők. Ehhez az kell, hogy a problémák már korán felismerésre kerüljenek, megoldásukra pedig a legmegfelelőbb rehabilitációs módszereket alkalmazzák. „A károsodás korai jeleinek megjelenésekor nagy az esély arra, hogy megfelelő beavatkozás nélkül az állapot progrediáljon, ami végül egyre romló, tartós rokkantságot eredményezhet. Etikai szempontból is kötelességünk, hogy mihamarább kezeljük ezeket a rendellenességeket” – írják szerkesztőségi kommentárjukban a szerzők.

Kérdés, mi a rendelkezésre álló rehabilitációs módszerek alkalmazásának legmegfelelőbb módja és miként kell követni a betegeket. A szakértői testület a tervek szerint az American Cancer Society szakembereivel kooperációban dolgozza ki a betegek és egészségügyi szakemberek edukációjának mikéntjét ebben a kérdésben. Az American College of Surgeons Commission on Cancer irányelveket tett közzé, mely 2015-re minden akkreditált onkológiai centrumtól megköveteli terápiás összefoglaló és rehabilitációs terv felállítását az emlőrák túlélői számára. „Addig is arra kell ösztönözni a betegeket, hogy bátran forduljanak onkológusukhoz beutalóért, ha úgy érzik, rehabilitációs vagy fizioterápiás szolgáltatásokra van szükségük” – hangsúlyozza Schmitz.