Cél: Az őrszemnyirokcsomó- (SLN-) biopszia jelenlegi sze­repének kritikai áttekintése endometrium-, méhnyak-, vul­va- és petefészekrákban, valamint a nemzetközi evidenciák összevetése egy intézet sebészi tapasztalatával.

Módszerek: Randomizált vizsgálatok, prospektív kohorszok, szisztematikus áttekintések és metaanalízisek célzott feldol­gozása, kiegészítve 141 beteg retrospektív, kizárólag leíró jellegű intézeti adatával (indocianinzöld-jelölés, robot- és laparoszkópos platform).

Eredmények: Endometriumrákban az SLN-biopszia a rendel­kezésre álló prospektív és metaanalitikus adatok alapján nem jár rosszabb onkológiai kimenetellel, mint a szisztematikus limfadenektómia. Korai méhnyakrákban újabb randomizált vizsgálat igazolta, hogy az önmagában végzett SLN-biopszia nem rosszabb (non-inferior) a limfadenektómiánál, miközben csökkenti a műtéti morbiditást. Megfelelően kiválasztott vulvarákban a lágyéki deeszkaláció adja a legtisztább mor­biditási nyereséget. Petefészekrákban az eljárás vizsgálati fázisban marad. Az intézeti kétoldali detekciós arány (78,7%) megfelelt a kortárs nemzetközi adatoknak.

Következtetések: Az SLN-biopszia a nőgyógyászati onko­lógia kulcsfontosságú deeszkalációs sebészeti stratégiája, amely a pontos patológiai feldolgozás mellett onkológiailag is pontosabbá teszi a stádiumbeosztást; eredményessége a betegkiválasztástól és a centrumtapasztalattól függ.

Magy Onkol 70:269-276, 2026

Az őrszemnyirokcsomó-biopszia a melanómás betegek se­bészi kezelésében vált elsőként standard módszerré, mint patológiai stádiummeghatározó beavatkozás. Az eljárás kivitelezése speciális sebészi jártasságot és szoros multidiszciplináris együttműködést igényel az onkológia, sebé­szet, nukleáris medicina és a patológia részéről. A Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ­ban harminc évvel ezelőtt, az úttörők között vezettük be az őrszemnyirokcsomó-biopsziát a melanómában szenvedő pácienseknél. A jelen publikációban két és fél ezer beteg kezelése során szerzett tapasztalatainkat összegezzük a té­mában megjelent közleményeink alapján. Munkacsoportunk foglalkozott a primer tumor regressziójának az őrszemnyirok­csomó metasztatikus érintettségével való összefüggésével, a vékony, a négy mm-nél vastagabb melanómás és a fej-nyaki őrszemnyirokcsomó-biopszián átesett betegeink adatait is analizáltuk. Az adataink megerősítik, hogy az őrszemnyirokcsomó-biopszia továbbra is az onkológusok számára a legfontosabb támpont a betegek adjuváns kezelésének meghatározásában. A melanómás betegek gyógyítását a jö­vőben is centrumokban, multidiszciplináris teamdöntésekre szükséges alapozni, ahol minden diagnosztikai és terápiás modalitás rendelkezésre áll a személyre szabott terápiák megvalósításában.

Magy Onkol 70:213-218, 2026

Az őrszemnyirokcsomó-biopsziát 1997-ben kezdtük el al­kalmazni emlőrákok staging vizsgálataként a kecskeméti megyei kórházban. Axilláris blokkdisszekció a validáció alatt mindig kiegészítette az őrszemnyirokcsomók eltávolítását, majd csak áttétes őrszemnyirokcsomók esetén, a későb­biekben csak makrometasztázisos esetekben, végül több mint két makroáttétes őrszemnyirokcsomó esetén történt, illetve neoadjuváns kezelést követően reziduális nodális betegség jelenlétében. A technika is változott: vitális kék festékjelölés után (kombinált) radioizotópos, fluoreszcens, illetve radarlokalizációs jelölés is helyet kapott az eljárások között. Az őrszemnyirokcsomók szövettani vizsgálata ezzel párhuzamosan módosult: 1. a nagyon részletes, minimális érintettséget is magas arányban azonosító feldolgozástól a makrometasztázisok azonosítását, illetve kizárását célzó korlátozottabb feldolgozás felé; 2. az immunhisztokémia álta­lános felhasználásától a szelektív esetekben való felhaszná­lásáig; és 3. az intraoperatív lenyomatcitológia makroáttétek minél szélesebb körű kimutatására történő adaptációjától annak egyre limitáltabb felhasználásáig. A közleményben a változások leírása mellett ezek hátterét, racionalitását is vázoljuk. A bevezetés óta folyamatosan változó sebészi eljárások és szövettani vizsgálatok a jövőben is módosulhat­nak további gyakorlati megfontolások alapján.

Magy Onkol 70:227-237, 2026

Az infektív endocarditis jelentős arányú halálozással járó megbetegedés, a célzott antimikrobás kezelés, az időben elvégzett szívsebészeti beavatko­zások ellenére. Az endocarditis epidemiológiája megváltozott, összefügg a lakosság átlagéletkorának növekedésével, az intrakardiális eszközök vise­lésével. Megújultak a diagnosztikus kritériumok, az echokardiográfia mel­lett az új képalkotó eljárások, így a PET-CT is segíthetik a diagnózist. Az új ajánlások – megfelelő kritériumok mellett – lehetővé teszik az endocarditis orális kezelését is.

Újabb vizsgálatok szerint a kortizolszint 4 héten belül normalizálódik a fogamzásgátlók abbahagyása után.

Hosszabb progressziómentes túlélést eredményezett a pomalidomiddal kiegészített talquetamab-daratumumab terápia egy fázis III. klinikai vizsgálatban.

 Prof. Dr. Rózsa Balázs a BrainVisionCenter Kutatóintézet és Kom­petenciaközpont (BVC) társalapítója és tudományos igazgatója, a HUN-REN KOKI Kutatócsoport vezetője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. Munkásságát számos hazai és nemzetközi díjjal ismerték el. Az általa létrehozott kutatóintézet tevékenységének középpontjában az agykutatás, azon belül a látás helyreállítása és a központi idegrendszeri betegségek diagnózisa áll.

Az obezitás krónikus, progresszív, visszatérő, de kezelhető komplex beteg­ség, amely a testzsír kóros mértékű felszaporodásával és diszfunkciójával jár. A diszfunkcionális zsírszövetben kialakuló enyhe, krónikus gyulladás metabolikus, kardiovaszkuláris, biomechanikai és pszichoszociális követ­kezményei jelentősek. Fontos, hogy ma már nemcsak a testtömegindex, hanem a testösszetétel, a zsigeri elhízás mértéke, a társuló betegségek, a szövődmények és a funkcionális állapot is értékelendő a terápiás stratégia megválasztásához. Jelen közlemény áttekinti az obezitás epidemiológiáját, patofiziológiáját, annak elsősorban endokrin és genetikai okait, az obezitás legfontosabb endokrinológiai következményeit, valamint a jelenleg rendel­kezésre álló kezelési lehetőségeket.

 Cél: A tumorhipoxia meghatározó szerepet játszik a tumor­progresszió és az áttétképződés elősegítésében. A hipoxiás adaptáció központi szabályozója a hipoxia által indukálható faktor-1 (HIF-1), amely számos, malignus fenotípust támogató gén transzkripcióját irányítja. Bár a HIF-1 vonzó terápiás célpont, monoterápiás gátlása klinikai vizsgálatokban nem bizonyult hatékonynak, ami kombinált kezelési stratégiák iránti igényt vetett fel. A jelen tanulmány célja hipoxiacélzott kombinált terápiák fejlesztése volt emlő- és petefészekrákok esetében.

Módszerek: In vitro és in vivo hipoxiamodellekben vizs­gáltuk az akriflavin, mint HIF-1-gátló, paklitaxellel és egy epiteliális-mezenhimális átmenetet célzó szerrel alkotott kombinációit.

Eredmények: Az akriflavin jelentős antiproliferatív hatást mutatott, különösen tripla-negatív emlőrák-sejtvonalakon. Az akriflavin-paklitaxel kombináció szinergista tumornöveke­dést és áttétképződést gátló aktivitást eredményezett, amely rolipram alkalmazásával tovább fokozható volt.

Következtetések: Eredményeink alátámasztják a HIF-1-gátlá­son alapuló kombinált terápiák klinikai relevanciáját, valamint a HIF-1- és immunellenőrzőpont-gátlás együttes alkalmazá­sának biológiai racionalitását.

Magy Onkol 70:180-182, 2026

Léteznek-e már orvosi ember-kiborgok? A válaszhoz először definiálni kelle­ne az ember-kiborg egészségügy szerinti fogalmát. Mi a különbség a huma­nista és a poszthumanista orvoslásnak az egészségügy technikai fejlődéssel kapcsolatos felfogása, elfogadása között? Eljutott-e az orvoslás az extra emberi képességeket is adó mesterséges szervekig? Vajon a kiborglét mint poszthumanista fogalom létezhet-e a jelenlegi humanista egészségügyben? A közlemény ezekre a kérdésekre próbál választ adni, és javaslatot tesz az orvosi ember-kiborg definíciójára is.