Két népesség alapú vizsgálat adatainak összevetése alapján a protonpumpagátló gyógyszerek használata a krónikus vesebetegség fokozott kockázatával jár.

JAMA Intern Med, 2016. január

Az elmúlt évtizedekben lényegesen csökkent a peptikus fekélybetegség és szövődményeinek előfordulási gyakorisága, viszont a fekélyvérzések száma – elsősorban az idősebb népességben – fokozódott. Alapvetően megváltoztak a fekélybetegség patogenezisére vonatkozó elméletek. A javuló kezelési eredmények leglényegesebb okai: a hisztamin H2 receptor antagonisták (H2RA), a protonpumpagátlók (PPI) és a ciklooxigenáz-2 (COX-2) szelektív nem szteroid gyulladásgátlók (NSAID) bevezetése, valamint a Helicobacter pylori (H. pylori) fertőzés eradikációjának kiterjedt alkalmazása. Ennek ellenére manapság még számos feladatot kell megoldanunk, így: javítani a H. pylori eradikációs eredményeket a rezisztencia elleni küzdelemmel, megoldani a tartósan NSAID-ot és aszpirint szedők peptikus lézióinak kialakulását és kiújulását, javítani az endoszkópia hatásfokát a kifekélyesedő malignus elváltozások differenciáldiagnosztikájában, valamint megoldást találni a nem NSAID, nem H. pylori fekélyek diagnosztikus és terápiás kérdéseire.

FŐ SZEMPONTOK A hisztamin2-receptor antagonistáktól eltérően a protonpumpa-inhibitorok megbízhatóan módosítják a gyomor pH-ját, és az ismételt adagolás során nem alakul ki tachyphylaxia. A PPI hatásmechanizmusa a parietális sejtek membránján elhelyezkedő gyomorsav- vagy más néven protonpumpát (H+–K+-ATPázt) célozza meg. A gyermekkori oesophagitis kezelésében az omeprazol valószínűleg jobb a hisztamin2-receptor antagonistáknál és az összehúzódást elősegítő (prokinetikus) gyógyszereknél is. Az intravénás adagolás lehetősége miatt a pantoprazol nyilvánvalóan vonzó gyógyszer az orális készítmény bevételére képtelen betegek esetében (például intenzív ellátásban) Bevezetés A protonpumpa-inhibitorok (PPI) 1989-es bemutatkozásuk óta a gyomorsav túltengéssel járó felnőttkori gasztrointesztinális megbetegedések terápiájának gerincét alkotják. E gyógyszercsoport számos egyértelmű előnnyel rendelkezik a savkötők vagy a hisztamin2-receptor antagonisták (H2-RA) régebbi gyógyszercsoportjaival szemben. A H2-RA kizárólag a parietális sejt membránján elhelyezkedő hisztamin-receptorokért versengve csökkenti a savtermelést, az egyéb endokrin (gastrin) és neuroendokrin (vagus-stimuláció) útvonalak végpontjában található receptorokra nincs hatással. Következésképpen a H2-RA-k nem blokkolják teljesen a parietális sejtek savtermelését. A H2-RA-któl eltérően a PPI-k megbízhatóan módosítják a gyomor pH-ját, és az ismételt adagolás során nem alakul ki tachyphylaxia. Minden PPI hatásmechanizmusa a gyomorsavtermelést más néven protonpumpát (H+–K+-ATPázt) célozza meg, amely a parietális sejt membránján helyezkedik el. Miután jelentős elsődleges átalakuláson esik át a májban, a gyógyszer előanyaga felhalmozódik a parietális sejt kanalikuláris terében, majd egy savkatalizált reakció során aktív metabolittá alakul. Az aktív gyógyszer ezután irreverzibilis, kovalens kötéssel kötődik a H+–K+-ATPáz cisztein végeihez. Így a PPI-k a gyomor savszekréciójának utolsó lépését, a protontermelést gátolják.