Az autizmus spektrum zavar az egyik leggyakoribb neurodevelopmentális betegség, melynek hátterében környezeti és genetikai okok egyaránt fon­tos szerepet játszanak. Az utóbbi években a genetikai vizsgálómódszerek fejlődésével egyre pontosabb képek kapunk az autizmus spektrum zavar kialakulásában szerepet játszó molekuláris folyamatokról. Összefoglalónk­ban bemutatjuk az autizmus spektrum zavar genetikai stratifikációját és iránymutatást nyújtunk az elérhető genetikai vizsgálati lehetőségekről.

A molekuláris diagnosztika eszköztára változatos és sok esetben egy kér­désre több technológiai megközelítéssel is lehet válaszolni. Az első kérdés mindig a klinikai esetek szükséglete, azaz mire szeretnének az adott szi­tuációval kapcsolatban a klinikusok választ kapni, milyen érzékenységgel és milyen variációkra, mennyi időn belül. A diagnosztikai szakemberek ezeknek az igényeknek megfelelően választják ki, állítják be és alkalmaz­zák a módszereket. A legfontosabb, hogy az eredmény megbízható, tehát minőségbiztosított legyen, a klinikai döntési szituációban ott legyen, ér­telmezéssel, interpretációval egészüljön ki és elegendő legyen a döntés meghozatalához, ezen túl legyen lehetőség az eredményekkel az eset ös­szefüggésében konzultálni.

A petefészek leggyakoribb rosszindulatú daganataként számon tartott high grade serosus carcinoma (HGSC) kialakulásának háttere az elmúlt években hisztomolekuláris vizsgálatoknak köszönhetően egyre inkább tisztázódni látszik. A rákmegelőző szövettani és molekuláris jellegzetességek behatóbb megismerése nyomán egyre korábbi stádiumban tudjuk diagnosztizálni az igen agresszív lefolyású betegséget. Pontos molekuláris mechanizmusok megismerésével egyre több lehetőségünk adódik a nőgyógyászati gyakor­lat optimalizálására. A közlemény összefoglalja a HGSC kialakulásának ma elfogadott elméletét, diagnosztikai és terápiás javallatait és a potenciális molekuláris célpontokat.

Jelen közlemény a TNBC típusú emlőrákokkal kapcsolatos legújabb molekuláris ismereteket és azok precíziós medicinában való felhasználásának lehetőségeit foglalja össze. 

A CDK4/6-gátlók a sejtciklus ellenőrzőpontjain hatva sejtosztódást fékező hatásukkal potenciálják az endokrin terápiák hatását hormonreceptor-po­zitív, HER2-negatív emlőrákban. A palbociclib, a ribociclib és az abemaciclib a terápiás hatást tekintve rendkívül hasonló: előrehaladott/áttétes emlőrák­ban első vonalban a betegségmentes túlélést mintegy 10 hónappal meg­hosszabbítják a hagyományos endokrin monoterápiához képest, és a halál kockázatát kb. 25%-kal csökkentik. A három CDK4/6-gátló különbözősége a mellékhatásokban és az adagolási módban jelentkezik. Ma már rutinszerű alkalmazásuk igazi áttörést hozott a precíziós onkológia világában.

Korszerű diagnosztikai eszközökkel a lakosság nagy részében ki lehet mu­tatni kisebb-nagyobb göböket a pajzsmirigyben. Ezek egy részében idővel daganatos elváltozás alakulhat ki. Ma a hagyományos vizsgálómódszerek­kel bizonyos, malignitásra gyanús jeleket megtalálhat a kezelőorvos, ám a diagnózis sokszor bizonytalan. Ilyenkor segíthetnek az elmúlt évtized ge­netikai kutatásai, amelyek a pajzsmirigydaganatokra hajlamosító faktorok nagy részét azonosították. E háttértudás segítette hozzá a kutatókat több géndiagnosztikai pajzsmirigypanel kidolgozásához. Ma már több amerikai teszt elérhető a páciensek számára, és 2017-ben megjelent az első európai génpanel is hazánkban. A tesztek pontosíthatják a citológiai eredményeket.

A hasnyálmirigy adenosquamosus carcinomájában gyakrabban fordul elő p53 útvonalat érintő mutáció és 3p kromoszóma kiesés, mint az adenocarcinomában.

Lassan már történelmi távlatból szemlélhetjük a humán genom projekt ered­ményeit, a kutatásokra és a klinikumra gyakorolt hatását. A nagyszabású kutatási program befejezését követően nagymértékben javult a genetikai ártalmak diagnosztikájának lehetősége, még ha ez egyelőre nem is mutat­kozik meg a népegészségügyi mutatókban. Jelen írás a klinikai genetika új lehetőségeire és a további fejlődési irányokra kíván röviden rámutatni.

A napjaink idősödő populációjában egyre gyakrabban jelentkező myeloma multiplex (MM) genetikai szempontból összetett kórkép. A paraproteinaemiák csoportjába tartozó MM-re a csontvelő klonális plazmasejtek általi infiltrációja jellemző. A paraproteinaemiák jól megkülönböztethető klinikai fázisokra oszthatók, amelyek között a tünetmentes állapotok, mint a monoklonális gammopathia (monoclonal gammopathy of undetermined significance, MGUS), és a lappangó (smoldering) MM szerepelnek. Bár ezekben az állapotokban az MM-re jellemző semmilyen klinikai eltérés nem mutatható ki, bizonyos genetikai elváltozások már jelen lehetnek, amelyek még kezelést is indokolhatnak. A tüneteket okozó MM-ben a definíció szerint bizonyos klinikai eltérések és szervkárosodás van jelen. A myeloma-sejtek jellegzetes tulajdonsága a nélkülözhetetlen szoros kapcsolat a csontvelői mikrokörnyezettel, amely révén a myeloma-sejtek a csontvelői niche-k különleges hatásai következtében hosszú ideig megőrzik életképességüket. Az MM progressziója során azonban a klonális sejtekben kialakul a csontvelőn kívüli szaporodás képessége, így jelenhet meg az extramedulláris MM (EMM) vagy a plazmasejtes leukaemia (PCL). Az utóbbi kóros állapotok jellemző sejtjei a normálistól a rosszindulatú plazmasejtig ívelő többlépcsős átalakulási folyamat végső állomását képviselik.

A Cancer Genome Atlas Research Network vizsgálatában olyan génmutációkat azonosítottak endometriumrák kapcsán, melyek közvetlenül befolyásolják a terápiás tervet agresszív méhtestrákban, és szempontként szolgálhatnak a betegség besorolásakor is.