Az időszakos koplalás testmozgással kombinálva hatékonyabb volt a nem alkoholos zsírmájbetegségre (NAFLD), mint az aerob edzés önmagában.

A diabetes mellitus fokozza a szívelégtelenség kialakulásának a kockázatát, de a prognózisát is rontja. Szívelégtelenségben szenvedő cukorbetegek esetében az antidiabetikus terápia során figyelemmel kell lennünk a keze­lésnek a szívelégtelenség kockázatára gyakorolt hatásaira is.

A bullosus pemphigoid (BP) az időskor hólyagos betegsége, mely szá­mos tényezővel, többek között bizonyos gyógyszerek szedésével mu­tat összefüggést. Az utóbbi években egyre több beszámoló született az antidiabetikumként alkalmazott dipeptidil-peptidáz-gátlók, más néven gliptinek által kiváltott BP-ről.

Népességi vizsgálatok adatai szerint akár a vaszkuláris, akár a neurodegeneratív demencia kockázata 20 évnyi diabetes után mintegy kétszeresére emelkedik a nem diabetesek kockázatához képest.

Egyre több adat igazolja, hogy 2-es típusú diabeteses betegekben meglepően magas a zsírmáj, az előrehaladott májfibrosis és cirrhosis előfordulása, ezért fokozottan figyelni kell ezekre a betegekre a visszafordíthatatlan májkárosodás megelőzése érdekében.

A diabetes mellitus elősegíti a szívelégtelenség kialakulását, és rontja a ko­szorúérbetegek kórjóslatát. A diabetesszel kapcsolatos szívelégtelenség kezelése a jövőben a tápanyag-hasznosítás vagy az oxidatív stressz be­folyásolására irányulhat. A nem alkoholos zsírmáj a diabeteshez társuló szívelégtelenség kórjósló markere és fontos terápiás célpont is lehet.

A hasi elhízás és a 2-es típusú cukorbetegség előfordulásának járványsze­rű növekedését észleljük napjainkban. A szénhidrát-anyagcsere 7% alatti HbA_1c célértékre történő kezelésével a mikrovaszkuláris szövődmények kockázata csökkenthető, de a kardiovaszkuláris szövődmények kockázatá­ban nem látunk hasonló csökkenést. A diabeteses cardiopathia részeként diabeteses betegeknél gyakoribb a pitvarfibrilláció előfordulása. Ennek patofiziológiai hátterével, a terápia sajátosságaival foglalkozik a cikk.

A policisztás ovarium szindróma (PCOS) az egyik leggyakoribb, nőket érin­tő endokrinológiai, metabolikus kórkép a reprodukciós korban. Sokáig a velejáró menstruációs zavarok és meddőség miatt foglalkoztak vele, de az utóbbi évtizedekben, jobban megismerve a kórkép patofiziológiáját, egyre inkább előtérbe kerül a belgyógyászati szövődmények megelőzése/ kezelése.

A 2-es típusú diabetes (T2DM) a kardiovaszkuláris kórképek (CVD, cardiovascular disease) kockázati tényezője. A közelmúltban nyilvánosságra került közlemények kétségeket fogalmaztak meg a szigorú glykaemiás kontroll előnyeire vonatkozólag előrehaladott atherosclerosis vagy régóta fennálló T2DM eseteiben. Ezen belül is külön figyelmet érdemel, hogy az intenzív inzulinterápiával elért szigorú glykaemiás kontroll növeli a hypoglykaemia és a testsúlygyarapodás kockázatát, mely részben ellensúlyozhatja a kedvező hatásokat. Az inzulinkezelés kedvezőtlen hatása mérsékelhető oly módon, ha az endogén glükózreszponzív inzulinszekréciót és az inzulinszenzitivitást orális hypoglykaemiás szerekkel (OHA, oral hypoglycemic agent) növeljük, ami lehetővé teszi az inzulin dózisának csökkentését. Ez egyben ígéretes stratégia lehet az atherosclerosis progressziójának prevenciójára is.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) inzulinhiánnyal és inzulinrezisztenciával jellemezhető progresszív betegség. Az irányelvek szerint inzulinkezelés javasolt progresszív T2DM azon eseteiben, amikor önmagában orális antihyperglykaemiás szerrel vagy kiegészítő terápiával nem érhető el vagy nem tartható fenn tartósan a megfelelő glykaemiás kontroll.