Az emlődaganatok sebészi kezelése folyamatos változáson megy keresztül, előtérbe helyezve az egyre kevésbé radikális megoldásokat, valamint az onkoplasztikai technikákat a jobb gyógyulási és esztétikai eredmények reményében. Az alábbiakban a IV. Emlőrák Konszenzus Konferencia leg­frissebb nemzetközi tanulmányokra és szakértői javaslatokra alapozott, az emlőrák sebészi kezelésével kapcsolatos ajánlásai olvashatók.

A fiatalkori emlőrák emelkedő incidenciája egyre nagyobb figyelmet és multidiszciplinaritást igényel. Bár a szakmai útmutatókban, irányelvekben az életkor alapvetően nem határoz meg eltérő kezelési protokollokat, dó­zisokat vagy terápiahosszat, a premenopauzális állapot mégis eltérő meg­közelítést követel, egyrészt az endokrin terápia miatt, másrészt a várható hosszú távú túlélés és a potenciális késői toxicitás következtében.

A korábbiak után további jó eredményeket mutatott a ribociklibbel kiegészített hormonterápia emlőrákban.

Egy kaliforniai kutatás szerint az AI-t alkalmazó algoritmusok pontosabban jelzik a mellrák kialakulásának kockázatát, mint a jelenlegi klinikai gyakorlatban alkalmazott (BCSC) klinikai kockázati modell.

A patológiai diagnosztika az emlőrák kivizsgálásának fontos részét képezi, ami a daganat morfológiai jellemzőiről történő száraz adatközlésén túl egy­re inkább az adatokat „felhasználóbarát” formában közlő, egyfajta tanács­adói szerepkör felvállalását is jelenti. A modern patológia másik feladata, hogy az egyre bővülő modern kezelési modalitások mögé a naprakész tárgyi tudást nemcsak felsorakoztassa, hanem az információs tér labirintusában segítse a kezelőorvost a betegség legeredményesebb kezeléséhez vezető út megtalálásában

Tömött emlők esetén a mammográfiát kiegészítő MRI vizsgálattal felfedezhető a kezdeti emlőrák.

Valószínűleg nem növeli az emlőrák kockázatát a menopauzában lévő nők csökkent nemi vágyának kezelésére használt tesztoszterontapasz.

Az onkológiai ellátásban egyre fontosabb lesz a betegek utógondozása. A kiújuló és a másodlagos betegségek detektálása mellett fokozott figyel­met kell hogy kapjon a terápia nemkívánatos következményeinek felderíté­se és mérséklése. Az utógondozás egyéb elemei a betegség természetétől, a korábbi kezelésektől és az egyéni kockázati tényezőktől függenek. Kép­alkotó vizsgálatokra elsősorban akkor van szükség, ha tisztázandó a beteg tüneteinek vagy panaszainak oka. A hosszú távú vagy permanens orális gyógyszeres kezelések növekvő aránya új feladatokat jelöl ki az utógon­dozásban. A potenciális mellékhatásokat regisztrálni, a kezelések eredmé­nyességét monitorozni kell.

A kezdeti vizsgálatok adatainak meta-analízise azt mutatja, hogy a daganatos betegségek észlelését célzó kilégzési-próbák érzékenysége és specificitása viszonylag magas.

A szervátültetést követően hosszú távon az átültetett szervvel összefüggő szövődmény, kísérő betegség, valamint az immungátlással kapcsolatos mel­lékhatás egyaránt kialakulhat.^1–3 Főleg a kardiovaszkuláris és a metabolikus megbetegedéseknek, valamint a daganatoknak van jelentős prognosztikai szerepük. A hosszú távú gondozásban központi szerepet tulajdonítunk a szűrővizsgálatoknak, a következményes betegségek korai felismerésének.