Dr. Dobos Éva, Dr. Záborszki Annamária, Dr. Nagy Ferenc és Prof. dr. Lonovics János cikkei

A 2004-ben bevezetett finanszírozási változások igen nehéz helyzetbe hozták az egészségügyben dolgozókat mind a betegellátás feltételei, mind saját lehetőségeik terén.
 1992-ben a korábbi, ún. bázisfinanszírozást a teljesítményelvű, a járóbeteg-ellátásban német pontokon, a fekvőbeteg-ellátásban pedig Homogén Betegség Csoportokon (HBCS) alapuló elszámolás váltotta fel. Teljesítményelvű és nem teljesítményalapú, hiszen egyik típusú ellátásban sem a betegre fordított költségek megtérítéséről, hanem csak ún. átalányfinanszírozásról van szó. Az ügyes(kedő) intézmények teljesítményük határtalan növelésére törekedtek, melyet elsősorban a kódolás tökéletesítésével, sajnos sok esetben nagymértékű torzítással, igyekeztek elérni. Az OEP-kiadások meghaladták tűrőképességük határát, az évenkénti változtatgatások nem értek el eredményt. 2004-től ezért visszatértek a relatív bázisfinanszírozás elvéhez, melyet most a felső határ meghúzásával alakítottak ki (TVK, azaz teljesítmény-volumen-korlát). A 43/99-es kormányrendeletet módosító 264/2003-as rendelet a 2003-as év teljesítményének 98%-on tartására törekszik a degresszió alkalmazásának bevezetésével, tehát a korábbi teljesítménynövelő praktikák vesztettek értékükből.
 Az intézmények gazdasági egyensúlyának bevétel oldali támogatásához egy, a kódolással foglalkozó módszernél sokkal összetettebb tevékenységre van szükség. Hatékonyabb nem csak a betegellátás finanszírozását érintő tényezők kimeneti adataival foglalkozni, hanem az egymásra épített, párhuzamosságok nélküli, ellátó szintek közötti megfelelő információáramlással támogatott ellátásfolyamat feltételeknek megfelelő kialakítását, működtetését, folyamatos ellenőrzését és fejlesztését végezni. Ezt a tevékenységláncot az egészségügyi közgazdaságtan minőségügy esetmenedzsmentként ismeri.