A rituximab előnye az SM relapszusok kezelésében

A sclerosis multiplex új, betegségmódosító terápiáinak (DMT-k) bevezetése az elmúlt években kiszélesítette a kezelési lehetőségek körét - ugyanakkor megnehezítette a terápiás döntéshozatalt is. A különböző DMT-k hatékonyságát összehasonlító adatok segítséget nyújthatnak a megfelelő terápia kiválasztásában.

A JAMA Network Open című online folyóirat november 16-i számában közzétett vizsgálat célja két standard hatékonyságú DMT (dimetilfumarát és fingolimod) és két magas hatékonyságú DMT (rituximab és natalizumab) összehasonlítása volt. A vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy a relatív kockázat 0,903 volt a natalizumabbal kezelt betegek 2 éves relapszusmentességére vonatkozóan, szemben a rituximabbal kezelt betegekkel, ami azt jelenti, hogy a natalizumab-kezelés során nagyobb valószínűséggel fordul elő relapszus 2 éven belül. Továbbá, a relapszusok előfordulási gyakorisága hasonló volt a dimetilfumaráttal és a fingolimoddel végzett összehasonlítás során.

Az elemzésbe olyan, legalább 18. életévüket betöltött SM betegeket vontak be, akiknél 2006. január 1. és 2016. december 31. között kezdték meg a DMT-kezelést. A DMT-kezelés megkezdése előtt kemoterápiában részesült betegeket kizárták a vizsgálatból. A standard hatású DMT-k összehasonlításából kizárták azokat a betegeket is, akik korábban magas hatékonyságú DMT‑kezelésben részesültek.

Elemezték a relapszusok időpontját és típusát (klinikai vagy radiológiai), a relapszusok arányát a DMT megkezdése után 1 és 2 évvel, valamint a DMT-kezelés kezdetétől a relapszusig eltelt időt. Az esetleges zavaró tényezők kiküszöbölésére figyelembe vették a demográfiai - (életkor, nem és etnikai hovatartozás) és a klinikai jellemzőket (nyomonkövetés, a korábbi DMT-kezelés időtartama és a korábbi relapszusok száma) és a szakértők által meghatározott elektronikus egészségügyi nyilvántartási adatokat (diagnosztikai kódok és az egészségügyi ellátás igénybevétele).

Összesen 204 résztvevő kapott natalizumabot, 115 rituximabot, 260 dimetilfumarátot és 267 fingolimodot. A két gyógyszerpárt tekintve a betegek nem vagy etnikai hovatartozás szerint nem különböztek jelentősen, de életkor szerint igen. Az átlagéletkor a diagnózis felállításakor 37,2 év volt a natalizumabot kapó csoportban, míg a rituximabot kapó csoportban 44,1 év (P<0,001). Hasonlóképpen, az átlagéletkor 41,7 év volt a dimetilfumarátot kapó csoportban, szemben a fingolimodot kapó csoport 37,9 évével (P<0,001).  A kovariánsok igazítása után a natalizumab csoportban magasabb volt az 1 éven belül bekövetkező relapszusok aránya (dupla robusztus [DR] becslés, 0,080) és a 2 éven belül bekövetkezőké is (DR becslés, 0,132) és rövidebb a relapszusig eltelt idő (DR becslés, 0,903), szemben a rituximab csoporttal. Az egybehangzó eredmények alátámasztják, hogy a rituximab kezelés mellett alacsonyabb a relapszusok aránya a natalizumabbal történő kezeléshez képest. A dimetilfumarát és a fingolimod kezelés között a kutatók nem találtak szignifikáns különbséget az 1 éven belül előforduló relapszusok arányában (0,028) vagy a relapszusig eltelt időben (0,957). Bár a fingolimodot kapó betegeknél magasabb volt a 2 éven belüli relapszusok aránya, mint a dimetilfumarátot kapóknál (DR becslés, 0,071), a 0,08-as korrigált P-érték nem érte el a többszörös tesztelés küszöbértékét.

A tanulmány korlátai közé tartozik azonban a rokkantságra, a DMT-kezelés abbahagyására és a biztonságosságra vonatkozó adatok hiánya, és a betegpopulációk is viszonylag kicsik voltak.

Ezen kívül, fontos lenne összehasonlítani a szájon át szedhető gyógyszereket az intravénás készítményekkel. Lényegében nincsenek adatok a 3. fázisú, kontrollált klinikai vizsgálatokból ezen a területen, és korlátozottak a valós vizsgálatokból származó adatok is.

Forrás: https://www.medscape.com/viewarticle/964103?src=#vp_1