A tudományos Nobel-díj abszurditása

Az egy tudományterületen (fizika, kémia, élettan/orvostudomány) maximum három személynek kiadott Nobel-díj abszurditásával kapcsolatban minden évben elhangzanak érvek. A Nature 1975-ben egyenesen a díj eltörlését javasolta (The reward system needs overhauling), arra hivatkozva, hogy az a tudományos elismerés anakronisztikus módja. Valójában azonban már a díj 1901-es első odaítélése során történtek jelentős problémák és elhangzottak kritikák. Az első orvostudományi díjat Emil von Behring kapta az antitoxinok felfedezéséért, azonban a vele szorosan együttműködő Shibasaburo Kitasato-t fel sem terjesztették. Csak még egy a számos botrányból: az 1952-es orvostudományi díj a sztreptomocin felfedezéséért járt Selman Waksmannak, azonban nem ítélték oda a Waksman laborjában dolgozó egyetemi hallgatónak, Albert Schatznak, aki valójában megtalálta a molekulát.

Egyes esetekben a kihagyottak tiltakoztak is. 2003-ban Ray Damadian egész oldalas hirdetést adott fela The New York Times, a The Washington Post és a Los Angeles Times napilapokban, amiben arra hívta fel a figyelmet, hogy kihagyták a mágneses rezonancia képalkotás felfedezőit jutalmazó díjból. Holott valójában az ő tanulmánya alapján indult el a díjazott Paul Lauterbur munkája. Damadian a The New York Timesnak adott interjújában azt is elmondta, milyen szörnyű érzés volt egy hétfő reggel arra ébredni, hogy nevét kiírták a tudománytörténetből.

A probléma azonban szélesebb körű, nemcsak arról szól, hogy kinek kellett volna megkapnia a díjat és kinek nem. Mint a biológus Arturo Casadevall és Ferric Fang írja (Is the Nobel Prize good for science?, FASEB Journal), a Nobel-díj eltorzítja a tudománytörténetet, és egyes személyekhez köti a felfedezéseket, amelyek valójában – és ma, ha lehet, még inkább - csoportok munkája nyomán keletkeznek, hiszen a legtöbb tudományos felfedezés kollaboratív és kooperatív munka eredménye.

A tudományos Nobel-díj egy hibás jutalmazó rendszer, amiben a győztes mindent visz, kevesek aránytalan figyelemben részesülnek és sokak munkája elfelejtődik; a díj sokszor nem arról szól, hogy ki a legfontosabb közreműködő, hanem arról, hogy kinek sikerült a leginkább túlélni az akadémia veszélyes labirintusaiban, fejti ki Casadevall és Fang. Sőt, a díj sokszor arról szól, hogy egyáltalán kinek sikerült életben maradnia, teszi hozzá Ed Yong (The Absurdity of the Nobel Prizes in Science; The Atlantic), mivel a díj nem adható posztumusz. Így pl. Rosalind Franklin nem kapta meg az elismerést a DNS duplahélix felfedezésében betöltött szerepe miatt, mert 4 évvel James Watson, Francis Crick és Maurice Wilkins díjazása előtt meghalt.

Az sem véletlen, hogy a kihagyottak között nagyobb arányban vannak a nem európai származásúak, az alacsonyabb tudományos fokozatúak és a nők: a nyertesek demográfiája strukturális előítéleteket jelez, fejti ki Ed Yong. A Nobel-díj nemcsak a magányos tudószseni mítoszát erősíti, de ez a magányos tudószseni ráadásul majdnem mindig fehér férfi. A 214 élettan/orvostudományi díjazott között csak 12 a nő, a 175 kémiai díjazott között csak 4, és a 204 fizikai között csak 2. És ennek nem az az oka, hogy hiány lenne lehetséges női jelöltekből. A maghasadás felfedezésében pl. ugyanúgy közreműködött Lise Meitner, mint a díjban részesült Otto Hahn, és 1937-1965 között érkezett is 48, Meitner díjazását javasló ajánlás a díjosztó bizottsághoz, végül mégis csak a férfi nyert.

Mindez nem lenne ilyen fontos, ha a Nobel-díj nem jelentene olyan sokat. A pénzdíjon felül a nyertes élete hátralévő részében számíthat arra, hogy félistenként tisztelik, az egy adott felfedezésért járó díj nyertesét egész hátralévő életében univerzális bölcsként tartják számon. A nyertesek tanulmányait sokkal többen idézik (How Citation Boosts Promote Scientific Paradigm Shifts and Nobel Prizes; PlosOne), sőt a nyerteseknek még az élettartamuk is hosszabb egy-két évvel, mint azoknak, akiket csak jelöltek, de nem kapták meg a díjat (Mortality and immortality: The Nobel Prize as an experiment into the effect of status upon longevity; Journal of Health Economics).

Ivan Oransky és Adam Marcus megoldást is javasol (The problem with Nobel Prizes; Stat): el kéne törölni azt a korlátozást, miszerint egyszerre maximum 3 ember kaphatja a díjat (Nobel rendelkezését már úgyis felülírták, hiszen ő eredetileg tudományterületenként egy olyan tudós díjazását írta elő, akinek felfedezése az előző évre esett), így bekerülhetne a nyertesek közé az egész csapat, a diákoktól a vezető tudósokig. Egy másik lehetőségre a Scientific American szerkesztői mutattak rá (Expand the Nobel Prize to Award Teams, Not Just Individuals): a tudományos Nobel-díjat is kaphassák egyének helyett szervezetek (pl. egyetemek, kutatóintézetek), ahogy ez a Nobel Békedíjnál is van.

A probléma megoldásáért az újságírók is felelősek, jegyzi meg blogjában a tudományos újságíró Matthew Francis (Dethroning the Nobel Prize): "tőlünk újságíróktól függ, hogy abbahagyjuk a díj túlértékelését és megfosszuk trónjától". Végső érvként Francis a Nobel-díjas fizikust, Richard Feynmant idézi: „Semmi értelmét nem látom, hogy valaki a Svéd Tudományos Akadémián eldönti, ez a munka elég nagyszerű ahhoz, hogy díjat kapjon. Én már korábban is megkaptam a díjat. A díj az az öröm, amit akkor érzek, amikor rájövök a dologra. Külön öröm, amikor megfigyelem, hogy mások használják, amire rájöttem. Ezek a valódi dolgok.”