Az önkárosító magatartás természetrajza serdülőkorban és fiatal felnőtt korban
Az önkárosító magatartás természetrajzáról kevés a vizsgálati adat, különösen ami a serdülőkor és a felnőtt kor közti átmenetet illeti. Ebben az életszakaszban a fiatalok között meredeken nő az önkárosító magatartással összefüggő halálesetek száma. Az önkárosítás természetrajzáról szerzett eddigi ismeretek nagyrészt klinikai longitudinlis vizsgálatokból származnak, ezért általánosíthatóságuk kérdéses, hiszen az érintettek többsége nem fordul orvoshoz. A kis számú populációs longitudinális vizsgálat vagy kis mintán, vagy rövid követéssel történt, vagy csak egy-egy részpopulációt reprezentált.
Paul Moran (a londoni King’s College-ból) és ausztráliai munkatársai (a parkville-i Murdoch Intézetből, illetve a Melbourne-i és a Deakin Egyetemről) 1992 és 2008 között végezték kohorszvizsgálatukat Ausztrália Victoria államában. A kezdetben 14-15 éves (kilencedik osztályos) iskolásokból reprezentatív mintát alakítottak ki, amely 45 iskola egy-egy osztályának tanulóiból állt. A diákok laptopon vagy telefonon válaszolták meg a kérdéseket. A vizsgálat tizenéves kori fázisaiban (átlagosan 14,9–17,4 éves korban) 1802, a fiatal felnőtt korri fázisokban (átlagosan 20,7, 24,1, illetve 29,1 éves korban) 1750 résztvevőt tudtak legalább egyszer kikérdezni. Az önkárosító magatartásról szóló kérdésekre 1652 résztvevő (87%) válaszolt legalább egyszer és 967 résztvevő (51%) mind a hét alkalommal.
Az önkárosító magatartás megítélésére a következő kérdést tették fel a résztvevőknek: „Az elmúlt időszakban (ez az első alkalommal 1 évet, a későbbiekben 6 hónapot jelentett) tett-e szándékosan kárt magában, vagy tett-e bármi olyat, amiről tudta, hogy káros az egészségére vagy a halálát okozhatja?” Az erre pozitív választ adó vizsgálati alanyokat kikérdezték az epizódok jellegéről is. Az önkárosító epizódokat öt kategóriába lehetett besorolni: vágás vagy égetés; mérgezés vagy túladagolás; nem rekreációs célú szándékos kockázatvállalás (a megfogalmazás kizárta ebből a kategóriából a veszélyérzet nélküli droghasználatot, védekezés nélküli szexet, felelőtlen autóvezetést); ütés-verés; és egyéb (pl. önakasztás, önfojtogatás, szándékos áramütés). Az öngyilkossági szándékot a következő kérdés segítségével ítélték meg: „Amikor ezt tette, komolyan véget akart vetni az életének – vagy nem igazán?
Összességében 1802-ből 149 serdülő (>8%) jelzett önkárosító magatartást, köztük több lány (10%), mint fiú (6%). A legtöbben éles szerszámmal vagy égetéssel tettek kárt magukban. A serdülők kevesebb mint 1%-a számolt be öngyilkossági szándékkal összefüggő önkárosító magatartásról. A késői adoleszcens korra jelentősen csökkent az önkárosító epizódok száma, és fiatal felnőtt korban további lassú csökkenés volt megfigyelhető. Az egyéb változókkal történő korrekció után a kevert depressziós-szorongásos állapot 3,7-szeresére, a dohányzás 2,4-szeresére, a nagy kockázatot jelentő alkoholfogyasztás, a kannabiszhasználat és az antiszociális viselkedés kb. kétszeresére növelte az első önkárosító epizód kockázatát.
Huszonéves korra az önkárosító magatartásról beszámolók aránya 3%-ra csökkent, a nemek között már nem volt egyértelmű különbség, egyik önkárosítási mód gyakorisága sem volt kiemelkedő. Ekkor is 1% alatt volt az öngyilkossági szándékkal összefüggő epizódok gyakorisága. Olyan fiú mindössze egy akadt, aki serdülőkori epizód után huszonévesen is önkárosító magatartásról számolt be. A lányok között viszont szoros összefüggés mutatkozott a serdülőkori és a huszonéves kori önkárosító epizódok előfordulása között (esélyhányados: 9,2, 95%-os MT: 4,2–20). Azok a lányok, akik serdülőkorban egynél többször jeleztek önkárosító magatartást, különösen veszélyeztetettek voltak a későbbi hasonló epizódok tekintetében (esélyhányados: 20, 95%-os MT: 7,4–56). Az egyéb változókkal történő korrekció után csak a serdülőkori kevert depressziós-szorongásos állapot mutatott egyértelmű összefüggést a fiatal felnőtt korban újonnan jelentkező önkárosító magatartással.
A serdülőkor középső és késői szakasza kritikus időszak az érzelmi kontroll alakulásában. Részben biológiai tényezők hatására előtérbe kerülhet a kockázatvállaló magatartás, majd a prefrontális cortex érésével az érzelmi kontroll egyensúlya fokozatosan helyreáll. George Patton, a Murdoch Intézet professzora hangsúlyozza: „A tizenévesek önkárosító magatartásra való hajlama általában magától elmúlik, valószínűleg párhuzamosan azzal, ahogy új stratégiákat sajátítanak el az érzelmi distressz elkerülésére vagy leküzdésére. A vizsgálatban azt találtuk, hogy a jelentős depresszióval vagy szorongással élő tizenévesek fiatal felnőtt korukban is hajlamosak önkárosító cselekedetekre. Az ő tartós szorongásuk vagy depressziójuk felismerése és kezelése az öngyilkosságok megelőzésének is fontos eszköze.”
Moran P, Coffey C, Romaniuk H, Olsson C, Borschmann R, Carlin JB, Patton GC. The natural history of self-harm from adolescence to young adulthood: a population-based cohort study. Lancet 2012;379(9812):236–243
