A hypertonia kezelésének újabb szempontjai: a fix gyógyszer-kombinációk szerepe a terápiában

Amagas vérnyomás veszélyeire már az 1920-as évek biztosítási adatai felhívták a figyelmet, de a hypertonia szív- és érrendszeri halálozásban játszott kiemelkedő szerepére az 1970-es években lezárult prospektív, véletlen besorolásos vizsgálatok mutattak rá. Az antihipertenzív terápia hatékonyságának legkorábbi bizonyítékai a Veterans Administration Study első eredményeinek közlésekor kerültek napvilágra. Az aránylag kis számú betegen végzett, de történelmi jelentőségű vizsgálatot az 1980-as években számos, több ezer betegen éveken át folytatott prospektív vizsgálat (HDFP,MRC, ANT) követte, amelyekben a diuretikumok és béta-blokkolók monoterápiás vagy kombinált alkalmazása kapcsán jelentős vérnyomáscsökkenést tudtak kimutatni, és ezzel párhuzamosan a stroke előfordulása és halálozása több mint 30%-kal, a koszorúér-betegség kockázata pedig 14%-kal csökkent.
Mai meggyőződésünk a hypertonia kezelésének szükségességéről tulajdonképpen ezeken a vizsgálatokon alapul. A kalciumantagonisták, majd az ACE-bénítók, és később az angiotenzin-II-receptorbénítók (ARB-k) megjelenésével, térhódításával felmerült az a kérdés, hogy ezek a gyógyszerek ugyanolyan mértékben csökkentik- e a kardiovaszkuláris kockázatot, mint a már széles körben kipróbált diuretikumok és béta-blokkolók. Ekkor kerültek előtérbe a több vizsgálatot összevető metaanalízisek, melyek közül a Law és mtsai által végzett összehasonlítás már a kombinációs terápiával elérhető vérnyomáscsökkenést is górcső alá vette.