Újdonságok az Amerikai Neurológus Társaság 64. éves kongresszusáról 3.

A küzdő- és harci sportokat űző sportolók fejét ismételt ütések érhetik, melyek következtében fokozódik a neurodegeneratív betegségek kialakulásának esélye. Bár az ökölvívók bevonásával lefolytatott korábbi kutatások összefüggést találtak a sporttevékenység időtartama és intenzitása, illetve a kognitív károsodás között, mind ez ideig kevés figyelmet fordítottak annak vizsgálatára, hogy ezek az elváltozások miként alakulnak ki.

A mostani vizsgálatban 78 professzionális küzdősportoló (35 ökölvívó és 43 egyéb harci sportot űző személy) bevonásával keresték az esetleges kapcsolatot az expozíciós paraméterek, a kognitív teljesítőképesség és a volumetriás MR-vizsgálattal kimutatható strukturális elváltozások között. A résztvevők életkora 29 (19−42) év volt. A küzdősport űzésének medián időtartama szerint két csoportot képeztek: 1) legalább 9 éve sportolók; és 2) 9 évnél rövidebb ideje sportolók.

Fordított arányosságot észleltek bizonyos agyi struktúrák térfogata és a sportolás időtartama között: minél régebb óta sportolt az adott személy, annál kisebb volt a nucleus caudatus, a thalamus és a hippocampus térfogata. A fenti összefüggés mindkét csoportban megmutatkozott.

A kognitív tesztek ugyanakkor eltérő eredményeket adtak a két csoportban. A régóta sportolók alcsoportjában az évente teljesített mérkőzések számának emelkedésével párhuzamosan romlott a memóriatesztek során nyújtott teljesítmény, és lassult az információfeldolgozás sebessége is. Az összefüggés az esetleges befolyásoló tényezők figyelembe vételét követően is fennmaradt. A rövidebb ideje sportolók alcsoportjában viszont nem igazolódott korreláció az expozíciós paraméterek és a kognitív teljesítmény között.

„Elképzelhető, hogy van egy olyan küszöbérték, melyet elérve az ismétlődő koponyatraumák hatása elkezd mérhető kognitív károsodásban is megmutatkozni, noha az agy volumetriás változásai már akár évekkel korábban kimutathatók lehetnek” – foglalja össze tapasztalataikat dr. Bernick.

A madridi Alváskutató Intézet munkatársai a nyugtalan láb szindrómában pregabalinnal és pramipexollal kapcsolatos tapasztalataikat ismertették a kongresszus hallgatóságával. A dopamin-agonista pramipexollal összehasonlítva az alfa-2-delta ligand pregabalin hatásosabbnak mutatkozott a nyugtalan láb szindróma kezelésében.

Jelenleg a dopamin-agonisták képezik a nyugtalan láb szindróma első vonalbeli kezelését, a hosszú távú alkalmazásnak azonban az augmentáció (a tünetek paradox súlyosbodása, korábbi jelentkezéssel) szabhat határt. A korábbi vizsgálatokban a pregabalin eredményesnek bizonyult a nyugtalan láb szindróma enyhítésében és az alvás javításában. A nem-dopaminerg hatásmechanizmus ismeretében a szakemberek feltételezik, hogy e szer kevésbé vezet augmentációhoz.

Diego Garcia-Borreguero munkacsoportja 12 hetes placebokontrollos, 52 hetes aktív komparátoros, véletlen besorolásos, kettős vak, multicentrikus vizsgálatot végeztek. Közepesen súlyos vagy súlyos nyugtalan láb szindrómában szenvedő betegeknek véletlen besorolás szerint pregabalint (300 mg/nap) vagy pramipaxolt (0,25 vagy 0,5 mg/nap) adtak 52 hétig, vagy az első 12 hetes placeboperiódust követően randomizációt végeztek, majd 40 héten keresztül a háromféle aktív kezelés egyikét alkalmazták 40 hétig. Elsődleges végpont volt a pregabalin placebóhoz mért hatásossága a nyugtalan láb enyhítésében 12 hetes periódusban, illetve az augmentáció előfordulása pregabalin vs. pramipexol mellett 40 vagy 52 hetes periódusban. A 719 résztvevő közül 182-en kaptak pregabalint, 178-an napi 0,25 mg pramipexolt, 180-an napi 0,5 mg pramipexolt és 179-en placebót.

A nyugtalan láb szindróma tünetei pregabalin hatására szignifikánsan javultak a placebóhoz képest (az International RLS Study Group Rating Scale [IRLS] alapján meghatározva). Az átlagos IRLS pontszám 12 hét alatt pregabalin adására −4,5-del, pramipaxol hatására −3,2-del (0,25 mg/nap), illetve −3,2-del (0,5 mg/nap) változott. A CGI-I reszponderek aránya (azaz azoké, akik úgy ítélték, hogy tüneteik „kifejezetten javultak” vagy „javultak”) 12 hét után a pregabalincsoportban 71,4%-nak, a két pramipexolcsoportban 51,2%-nak, illetve 62,7%-nak, a placebocsoportban 46,8%-nak adódott. Az IRLS összpontszámokban és a CGI-I reszponderek arányában megmutatkozó javulás már két hét után észlelhető volt, majd a vizsgálat teljes időtartama alatt fennmaradt.

A pregabalin rövid és hosszú távon is jobbnak bizonyult a pramipaxol mindkét dózisánál a terápiás kimeneteli paraméterek javításában. Negyven, illetve 52 hetes periódus alatt az augmentáció incidenciája szignifikánsan kisebb volt pregabalin adása mellett, mint napi 0,5 mg pramipexol alkalmazása esetén, és számszerűleg elmaradt a napi 0,25 mg pramipexol mellett észlelhető szinttől is. Az augmentáció aránya pregabalin esetén 2,1%, napi 0,25 mg pramipexol esetén 5,3%, napi 0,5 mg pramipexol esetén 7,7% volt. A fájdalommal, életminőséggel és alvással kapcsolatos másodlagos végpontok számszerűleg nagyobb mérvű javulást mutattak pregabalin hatására, mint pramipexol adásakor.

Dr. Garcia-Borreguero és munkatársai következtetése szerint a pregabalin „jobb a pramipexolnál” a nyugtalan láb szindróma kezelésében.