A fiatalkori emlőrák emelkedő incidenciája egyre nagyobb figyelmet és multidiszciplinaritást igényel. Bár a szakmai útmutatókban, irányelvekben az életkor alapvetően nem határoz meg eltérő kezelési protokollokat, dó­zisokat vagy terápiahosszat, a premenopauzális állapot mégis eltérő meg­közelítést követel, egyrészt az endokrin terápia miatt, másrészt a várható hosszú távú túlélés és a potenciális késői toxicitás következtében.

Az emlődaganatok sebészi kezelése folyamatos változáson megy keresztül, előtérbe helyezve az egyre kevésbé radikális megoldásokat, valamint az onkoplasztikai technikákat a jobb gyógyulási és esztétikai eredmények reményében. Az alábbiakban a IV. Emlőrák Konszenzus Konferencia leg­frissebb nemzetközi tanulmányokra és szakértői javaslatokra alapozott, az emlőrák sebészi kezelésével kapcsolatos ajánlásai olvashatók.

Az emlőrák az Európai Unión belül – köztük hazánkban is - a nők körében a leggyakrabban előforduló rosszindulatú daganatos megbetegedés, amely a széleskörben hozzáférhető szűrési programok és a modernkori terápiás eszközök ellenére is a halálozás egyik vezető oka.¹ Az emlőrákok közül a legkedvezőtlenebb prognózissal a hormon receptor negatív és HER-2 re­ceptor negatív, vagyis a tripla-negatív emlőrák (TNBC) rendelkezik. A TNBC szisztémás kezelési lehetőségeként napjainkban egy új gyógyszercsalád került forgalomba, az úgynevezett antitest-gyógyszer konjugátumok (ADC), amelynek egyik hatóanyaga a tripla-negatív emlőrákokban is bizonyítottan hatásos sacituzumab-govitecan.

A nem melanoma típusú bőrrákok két leggyakoribb típusa a bazálsejtes és a cutan laphámsejtes carcinoma. Az esetek többségében a diagnózis felállítása egyszerű és a kezelés egy helyi érzéstelenítésben elvégzett sebészi beavatkozásból áll. 

A genetikai eltérésen alapuló célzott kezelések jelentős túlélési előny nyújtanak a mutációt hordozó betegeknek, ezeket a citotoxikus kemoterápiás kombinációkat megelőzve elsőként kell adni. Az immunellenőrzőpont-gátlók kombinációban és monoterápiában is alkalmazhatóak, de első vonalban csak akkor, ha mutáció nem igazolható. 

Neuroendokrin daganatok (neuroendocrine neoplasia, NEN) szinte minden szervben és testrégióban megjelenhetnek, morfológiailag két viszonylag homogén csoportot alkotnak, melyek közös jellemzője a neuroendokrin markerek (szinaptofizin és kromogranin A) expressziója.

A neoadjuváns szisztémás kezelésekkel végzett legújabb vizsgálatok adatai szerint a teljes patológiai választ mutató HER2+ emlőrákos betegeknél nem feltétlenül szükséges a műtét.

Az amerikai sebészek véleménye jelentősen különbözik a tekintetben, hogy korai emlőrákban szükséges-e a hónalji nyirokcsomó-disszekció. 

BEVEZETÉS
A diffúz nagy B-sejtes lymphoma (DLBCL) a leggyakoribb nem Hodgkin lymphoma (NHL), mely az összes e csoportba tartozó lymphomás esetek mintegy 30–40%-át teszi ki. Bár a kezelés arany standardját képező R-CHOP (rituximab és ciklofoszfamid, doxorubicin, vincristin és prednizolon) séma mellett a betegek zöménél tartós gyógyulás érhető el, az összes eset 10–15%-ában találkozhatunk primer refrakter betegséggel, míg a betegek egy további 20–30%-ánál relapszus alakul ki. Az R-CHOP kezelésre nem reagáló betegek terápiás kilátásai kedvezőtlenek, bár a betegek egy része középdózisú kemoterápiával és azt követő autológ hematopoetikus transzplantációval meggyógyítható.

A tüdő neuroendokrin tumorainak heterogén csoportja megegyezés szerint négy fő típusba sorolható: típusos karcinoid (TC), atípusos karcinoid (AC), nagysejtes neuroendokrin karcinóma (LCNEC), valamint kissejtes karcinóma (SCLC). A besorolás alapja a sebészi reszekciós minták elemzése, mely az alapvető morfológiai jegyeken túl figyelembe veszi a 2 mm²-nyi területen számolt osztódásokat, a nekrózis jelenlétét vagy hiányát. Prognózis szerint a típusos karcinoid alacsony, az atípusos karcinoid intermedier, a kissejtes karcinóma és a nagysejtes neuroendokrin karcinóma magas grádusú, kifejezetten rossz prognózisú daganatok. A morfológiai diagnózist pontosítja a neuroendokrin immunhisztokémiai markerek használata. A szövettani diagnózis alapján a klinikai prognózis nem minden esetben egyértelmű. A Ki-67 meghatározása közelebb vihet a valós biológiai viselkedéshez. A diagnózis felállításához ma is az esetek több mint 2/3-ában kis minta (core-biopszia, bronhoszkópos biopszia, citológiai kenet) áll rendelkezésre. A reszekciós preparátumokra kidolgozott diagnosztikus algoritmusok csak korlátozottan alkalmazhatók ezekre a mintákra. Nem egy esetben a szövettani technikák széles tárházát kell alkalmazni a minta feldolgozása során, és még így is csak közelítő eredmény születik. A klinikus számára a mintákból nyerhető lehetséges információ ismerete segíthet a diagnosztikus és terápiás terv felállításában. Magy Onkol 62:83–89, 2018

Kulcsszavak: neuroendokrin tumorok, tüdő, core-biopszia, bronhoszkópia, citológia