Szükség van-e a thrombocyta-ellenes aktivitás meghatározására a mindennapi gyakorlatban?

A thrombocyta-gátló szerek (pl. aszpirin, clopidogrel, dipyridamol) már önmagukban alkalmazva is a szekunder stroke-prevenció hatásos eszközei, hiszen 15–20%-kal mérséklik a cerebrovaszkuláris történések bekövetkezésének esélyét. Egy másik gyógyszer együttes adásakor (pl. aszpirin + clopidogrel kombináció) az előnyös hatás is kétszeresére növekszik. A thrombocyta-gátló szerek ez irányú hatása annyiban hasonlít a vaszkuláris prevenció más módszereihez (köztük a vérnyomás vagy a koleszterinszint csökkentéséhez), hogy nem képesek teljesen kiküszöbölni a kockázatot, csupán mérséklik azt. Széles körű megfontolás tárgyát képezi az „aszpirinkudarc” jelensége, vagyis amikor a szer adagolása ellenére következik be nem kívánt esemény. Ezzel párhuzamosan létezik – és egyre nagyobb hangsúlyt kap – egy másik elképzelés, nevezetesen a thrombocyta-gátlókkal szembeni rezisztencia, ami azt jelenti, hogy egyes betegek kevésbé fogékonyak az adott thrombocyta-gátló hatása iránt, mint mások.