A vesekövesség kétszeresére növeli a veseelégtelenség kialakulásának kockázatát
Egy nagy kanadai epidemiológiai vizsgálat egyértelmű statisztikai összefüggést talált mindkét nemben a vesekövesség előfordulása és a krónikus vesebetegség, illetve végállapotú veseelégtelenség kialakulásának valószínűsége között. Az új adatok a vesekövesség megelőzésének és a veseköves betegek nefrológiai követésének fontosságát állítják reflektorfénybe.
A kanadai Albertai Egyetem kutatói megállapították, hogy az egy vagy több alkalommal vesegörcsöt elszenvedett betegek a vesekő nélküli populációhoz képest nagyjából kétszeres valószínűséggel szorulnak dialízisre vagy veseátültetésre életük hátralevő részében. Az erről szóló publikációt a British Medical Journal jelentette meg 2012. augusztus 30-án.
A korábbi adatok felvetették, de – az urolitiázis egyes speciális formáit kivéve – nem bizonyították egyértelműen a vesekő és a krónikus vesebetegség későbbi kialakulása közti összefüggést. Ezért végezte el nagyszabású regisztervizsgálatát Marcello Tonelli nefrológus professzor kutatócsoportja az Albertai Egyetemen. Alberta tartomány több mint 3 millió lakosának egészségügyi nyilvántartási adatait vették alapul, a követés 1997 áprilisában (illetve a 18. életév betöltésekor vagy az albertai tartományi egészségügyi nyilvántartásba való felvételkor) kezdődött, és 2009 márciusáig tartott, a követési idő középértéke 11 év volt. A vizsgált kohorszból kizárták a vizsgálat kezdetén végállapotú veseelégtelenségben (end-stage renal disease, ESRD) szenvedő betegeket, és kizáró ok volt a fennálló vagy előzetes pielonefritisz is, mivel ez a betegség összefüggést mutat mind a vesekövességgel, mind az ESRD kialakulásával. Közel 2 millió esetben állt rendelkezésre a kezdeti szérumkreatinin-érték, ebben a részpopulációban a 3.b–5. stádiumú krónikus vesebetegség (becsült GFR<45 ml/perc/1,73m2) kialakulásának és a szérumkreatinin-érték megkétszereződésének gyakoriságát is értékelték.
A követési idő alatt a kohorsz tagjainak 0,8%-ánál (23 706 eset) diagnosztizáltak vesekövességet, végstádiumú veseelégtelenség 0,2%-ban (5333 eset) alakult ki. Az ismert kreatininszintű részkohorszban a középértékben 4 évig tartó követés alatt 3.b–5. stádiumú krónikus vesebetegség 3,5%-ban (68 525 eset) alakult ki, a szérum kreatininszintjének tartós megkétszereződését 0,3%-ban (658 eset) regisztrálták.
A követés során előforduló egy vagy több vesegörcs (tünetekkel járó, vesekővel összefüggő epizód) több mint kétszeresére növelte az ESRD kialakulásának kockázatát (korrigált relatív hazárd: 2,16, 95%-os MT: 1,79–2,62), és közel kétszeresére növelte a szérum kreatininszintjén alapuló végpontok bekövetkezésének valószínűségét (3.b–5. stádiumú vesebetegség: 1,74 [1,61–1,88], kreatininszint megkétszereződése: 1,94 [1,56–2,43]). A nők, illetve az 50 évesnél fiatalabbak körében szorosabb volt a vesekövesség és a kedvezőtlen renális kimenetel közti összefüggés, mint a férfiak, illetve az 50 évesnél idősebbek között. A nemek közti különbség az ESRD kialakulása és a tartós kreatininszint-kétszereződés valószínűségében, a korcsoportok közti különbség a kreatininszinten alapuló végpontok valószínűségében volt szignifikáns. Az ismétlődő vesegörcsök az ESRD kialakulásának és a kreatininszint megkétszereződésének fokozott kockázatával jártak együtt az egyszeri vesegörcshöz képest.
Az eredmények summája az, hogy a vesekövesség nem elhanyagolható tényező a krónikus vesebetegség és a végállapotú veseelégtelenség kialakulásában, és a vesegörcs(ök)et elszenvedett 50 évesnél fiatalabb nők esetében különösen jelentős (az ESRD tekintetében négyszeres) kockázatnövekedéssel kell számolni, bár az abszolút ESRD-kockázat ebben a körben sem nagy. A nemek közti különbségnek az lehet a magyarázata, hogy bár a férfiak hajlamosabbak a vesekövességre, anatómiai okokból kevésbé hajlamosak a vesekövesség obstruktív szövődményeire. A most publikált eredményekkel részleges összhangban egy brit kohorszvizsgálat alapján a vesekövességet a nők esetében az ESRD kockázati tényezői közé sorolták (a férfiak esetében azonban nem).
A cikk csupán hipotetikusan vizsgálja azt a kérdést, hogy a vesekövesség milyen mechanizmussal járul hozzá a kedvezőtlen renális kimenetelhez. Bizonyos ritka, monogénes öröklődésű, vesekőképződéssel járó betegségekben (pl. hiperoxálúria, cisztinúria) a kőképződés közvetlenül veseparenchima-károsodást okoz. A legtöbb esetben azonban multifaktoriális összefüggés állhat a háttérben. A kalciumot tartalmazó vesekövek a vese interstíciumának – a tubuláris bazális membránnak és a Bellini-csatornák környezetének –kalcifikációja folytán okozhatnak progresszív vesefunkció-csökkenést. A tubulusok lumenére is kiterjedő meszesedés további vesekárosodáshoz vezethet, esetleg hegesedéssel, krónikus vesebetegséggel, végül ESRD-vel. A tubulusok lumenében kialakuló kristályok maguk is károsíthatják a tubuláris epitéliumot, és/vagy obstrukciót okozhatnak, ami hegesedéshez vezet. A vesekövesség talaján kialakuló ismétlődő húgyúti obstrukciós epizódok szintén hozzájárulhatnak a progresszív vesefunkció-csökkenéshez. Végül az is elképzelhető, hogy a sebészi vagy perkután kezelések a felelősek a vesefunkció-csökkenés fokozott kockázatáért.
A tanulmány vezető szerzőinek nyilatkozatai az érem két oldalára mutatnak rá. Tonelli professzor szerint fontos szem előtt tartanunk, hogy „a veseköves betegek túlnyomó többségénél sosem alakul ki veseelégtelenség”: a vesekő csak kismértékben növeli a veseelégtelenség abszolút kockázatát. R. Todd Alexander, a közlemény első szerzője számára a vizsgálat fő tanulsága az, hogy urolitiázis okozta vesegörcs esetén el kell végezni a krónikus vesebetegség kockázati tényezőinek szűrését. A vesekövesség megelőzése is nagyobb figyelmet érdemel, annál is inkább, mert az állapot élettartam-prevalenciája Kanada Alberta tartományában 5–7%, az Egyesült Államokban pedig 10%-nál is nagyobb.
