Az MR azt is kimutatja, amit a CT nem
Az MR-vizsgálat pontosabban jelzi előre az enyhe traumás agysérülések hosszú távú kimenetelét, mint a kivizsgálás szokványos technikájának számító CT-vizsgálat – közölték a UCSF és a San Francisco General Hospital and Trauma Center (SFGH) kutatói.
Az Annals of Neurology legfrissebb számában hozták nyilvánosságra TRACK-TBI (Transforming Research and Clinical Knowledge in Traumatic Brain Injury) elnevezésű vizsgálatuk eredményeit, melyben Esther Yuh vezetésével 135 beteg sorsát kísérték figyelemmel, akik enyhe traumás agysérülés miatt álltak kezelés alatt a három városi kórház egyikében, ahol alapellátást nyújtó traumatológiai centrum működik.
Az enyhe traumás agysérülés minden esetében CT-vizsgálatra került sor a beteg első felvételekor, majd MR-vizsgálat történt egy héttel később. A betegek többségénél (n = 99) a CT-vizsgálat semmilyen észrevehető eltérést nem jelzett, közülük azonban csaknem minden negyedik betegnél (27/99 beteg) kóros eltérésre (az agyállomány mikroszkópos méretű bevérzését jelző „fokális lézióra”) derült fény a negatív CT-lelet birtokában elvégzett MR-vizsgálat során. Ezen apró léziók felderítése segítséget nyújt a klinikusnak annak megítéléséhez, hogy a sérülést követően várható-e maradandó neurológiai probléma kialakulása. Az enyhe traumás agysérülést szenvedett betegek körülbelül 15 százalékánál tartós neurológiai következmény marad vissza, de az orvosoknak eddig semmilyen eszköz nem volt a kezében annak megítélésére, hogy pontosan kik ezek a betegek.
„A mostani kutatás tapasztalatai kérdéseket vetnek fel azzal kapcsolatban, hogy jelenleg miként kezeljük ezeket a betegeket a CT-lelet alapján – mondja a közlemény rangidős szerzője, Geoff Manley, az SFGH vezető idegsebésze. – A normális CT-lelet valójában nem jelenti azt, hogy eltérés nem áll fenn.”
A fejsérülések kivizsgálásában a jelenleginél pontosabb diagnosztikai módszerekre van szükség, mivel az Egyesült Államokban évente legalább 1,7 millió esetben történik orvosi ellátás akut agysérülés miatt – melybe általában nem értik bele a koponyatöréseket, a kómás eseteket és a súlyos vérzéseket, az enyhe tünetek tárháza azonban rendkívül széles (időleges eszméletvesztés, hányás vagy amnézia).
A U.S. Centers for Disease Control and Prevention becslése szerint ennél jóval több enyhe agysérülés következik be az Egyesült Államokban évente, a tényleges szám azonban nem ismert, mert csak azokat veszik nyilvántartásba, melyek elég súlyosak ahhoz, hogy orvoshoz vigyék a beteget.
A sürgősségi osztályokon jelentkező betegek többségét kezelik, majd anélkül hazabocsátják, hogy felvennék a kórházba. Az enyhe agysérülést szenvedettek zöme összességében teljesen felépül, minden hatodik sérültnél azonban hosszan tartó, néha állandó rokkantság marad vissza.
Manley szerint az a legnagyobb probléma, hogy nincs megbízható módszer annak eldöntésére, melyik betegnél kell kedvezőtlen kimenetelre számítani. Egyes szocioökonómiai tényezők ismerete segítséget nyújthat a tartós rokkantság előrejelzésére, de eddig nem volt igazolt hatékonyságú képalkotó vizsgálat vagy vérteszt, mely jelezte volna, hogy az adott beteg mennyire és milyen gyorsan épül majd fel. Abban sem volt konszenzus, mi az enyhe agysérülés legmegfelelőbb kezelése.
A mostani vizsgálat fontos előrelépést jelent az eddiginél kvantitatívabb eszköz, illetve pontosabb prediktív módszer megalkotása felé az enyhe agysérülések eseteiben. Amennyiben az orvosok képesek azonosítani azokat a sérülteket, akiknél különösen nagy a tartós rokkantság kialakulásának esélye, úgy e betegeket szorosabban tudják monitorozni. Ezzel egyidejűleg új lendületet kaphat az új terápiás módszerek kifejlesztése is, mivel az orvosok ki tudnák választani azokat a sérülteket, akik a lehető legtöbbet profitálhatják a klinikai vizsgálatokban alkalmazott, potenciálisan új szerek adásából.
