Stimulánsok, fájdalomcsillapítók, diktatúrák

Norman Ohler német újságíró könyve nagy siker Németországban, Angliában, és a tengeren túl. A „Blitzed: Drugs in the Third Reich” arról számol be, hogy a Harmadik Birodalomban egy ideig a gyári munkásoktól kezdve az üzletembereken át az SS tagjaiig majdnem mindenki gyógyszeresen módosult tudatállapotban élte mindennapjait. A Previtin néven forgalomba kerülő tabletta, amit a feldolgozott dokumentumok szerint mindent gyógyító szerként kapkodtak be az emberek, stimuláló hatású metamfetamint tartalmazott. Adolf Hitler a metamfetaminon kívül barbiturátokat, kokaint, szteroidokat, nemi hormont és opiátot is fogyasztott. Mint a könyv Egyesült Államokbeli sikeréről beszámoló New York Times cikkben (Hitler’s Little Helper: A History of Rampant Drug Use Under the Nazis) Dagmar Herzog írja, Ohler azzal kezdi, hogy megmagyarázza: csak látszólagos az ellentmondás aközött, hogy a náci vezetők arról prédikáltak, meg akarják tisztítani a németeket a kéjsóvár Weimari Köztársaság hatásától, majd néhány éven belül maguk noszogatták a lakosságot a folyamatos Pervitin-fogyasztásra. Ohler könyve dokumentálja a nácik drogellenes háborúját, ami az 1933-ban elfogadott törvény szerint börtönnel és sterilizációval fenyegette a függőket, és arra bátorította az embereket, hogy jelentsék a rendőrségnek azokat a szomszédaikat és kollégáikat, aki rendszeresen drogokat – különösen kokaint és morfint – használnak.

Aztán 1937-ben a zsidó tulajdonosától 1934-ben elbirtokolt Temmler-Werke gyógyszergyár vezető kémikusa, Fritz Hauschild szabadalmaztatta a Pervitint, és a gyár szabadon reklámozhatta szert (mint arról a New Republic beszámol, Hauschild a háború után az NDK doppingprogramjának vezetője lett). Szedték is a németek depresszióra, fáradtságra, gyenge izomtónusra, lámpalázra, posztpartum kedélyzavarra, csökkent libidóra és frigiditásra egyaránt. Két év kellett ahhoz, hogy az egészségügyi hivatal annyira megijedjen a terjedő addikciótól, hogy receptkötelessé tegyék a szert, azonban a patikusok ezt követően is lazán értelmezték a szabályokat, írja Ohler, és a Pervitin népszerűsége az egekbe szökött. A katonaság egy az egyben kívül esett a korlátozáson (1939 és 1945 között 200 millió tabletta fogyott a seregben).

A szer vonzereje eufóriát és magabiztosságot kiváltó, éhséget megszüntető, éles mentális fókuszt eredményező hatásában rejlik, és abban, hogy lehetővé teszi az akár 48 órán át tartó, megfeszített erőkifejtést. Mindez különösen hasznossá tette Lengyelország 1939-es lerohanása, és az 1940-es Ardenneki offenzíva során. A Franciaország elfoglalását célzó villámhadművelet tisztjei és katonaorvosai nagy becsben tartották, és a Pervitint szedő német egységek kevesebb mint 100 óra alatt nagyobb területet foglaltak el, mint az első világháború négy éve alatt.

A kritikusok szerint a könyv sikere nemcsak abban rejlik, hogy gazdag dokumentumtárat sorakoztat fel, hanem érdekesen ábrázolja a fő karaktereket is. Ilyen karakter a Védelmi Fiziológia Kutatóintézetét vezető Otto F. Ranke, aki az összeköttetést megteremtette a Temmler gyógyszergyár és a hadsereg között, és aki a későbbiekben maga is többször szenvedett Pervitin-túladagolástól. Az azonban nyitott kérdés marad, hogy a szer könnyű beszerezhetősége csak járulékos segítség vagy lényegi meghatározó volt a villámháború sikerében, továbbá mekkora volt a szerepe abban, hogy az egyének olajozottan tudjanak működni a diktatúra keretei között.

Marad nyitott kérdés azzal kapcsolatban is, hogy Hitler politoxikomániája hogyan módosította eredetileg is kevéssé kiegyensúlyozott személyiségét. Ebben a történetszálban is egy orvos a főszereplő: Theodor Morell, Hitler személyes orvosa, aki Ohler által felfedezett naplója szerint mindig nagyon izgult, hogy csúcsformában tudja tartani páciensét, először csak a hatalmas nagygyűlésekre, később már a különböző tárgyalásokra és megbeszélésekre is. A gyors energiapótlás érdekében mindennapos volt a glükózinjekció, majd Hitler egy 1941-es betegségétől kezdve megkezdődött az iv. szteroid- és egyéb hormonpótlás (bár Hitler vegetáriánus volt, állati májból és szívből készült kivonatokat parenterálisan fogyasztott).

1943 nyarától a führer rendszeres opioidhasználóvá vált: ekkortól fogyasztotta a Németországban 1929-ben kifejlesztett diacetilhidromorfint (az akkor Eukodalnak nevezett szer ma Oxycodon néven az USA-ban okoz hatalmas túladagolásjárványt), olyannyira, hogy 1944-ben orvosának már nehéz volt eltalálni a vénáit. Morell egyébként a feljegyzései szerint 80 különböző szer változó keverékeivel kezelte Hitlert; a 80-ból több mint egy tucat volt pszichoaktív, és mint Ohler kifejti, ezek minden bizonnyal segíthették Hitler ostoba katonai döntéseit, hozzájárulhattak a führer megalomániájának kiteljesedéséhez, és ahhoz, hogy magabiztos és derűlátó maradt a sorozatos vereségek közepette is. Hitler kétségtelenül eufórikus hónapokat élhetett meg kedvenc keveréke, a szedációt és stimulációt vegyítő diacetilhidromorfin – kokain kombináció használatával, aminek a front közeledtével az opiátellátás megszűnése és a durva megvonási tünetek jelentkezése vetett véget (Ohler szerint az opiátmegvonás okozhatta a Hitlerre ekkortájt jellemző remegést is, nem a mások által feltételezett kezdődő Parkinson-kór).

A kritikusok felemlegetik viszont, hogy Ohler nem ír a keleti front drogjáról, az alkoholról, ami Belzec, SobiborésTreblinka haláltáborainak olajozott működését segítette. Azt azonban elismerik, hogy a 46 éves berlini újságíró olyan adatokat ásott elő, amikkel a történelem egyik legvéresebb rezsiméről szóló többtonnányi írás eddig alig foglalkozott. Mint írják, a náci Németországban töménytelen mennyiségben, sokmillió dózisban szedett sokfajta drog valószínűleg azért kerülhette el a történészek figyelmét, mert ők nem a gyógyszerhasználat mintázatának feltárásában voltak érdekeltek, és így pl. a katonai archívumok szövegeiben eddig nem voltak indexálva ezek a szerek. Antony Beevor, a 2. világháborúval foglalkozó neves történész nyilatkozata szerint bár azt sokan tudják, hogy Németország vegyipara a 19. század második felétől nagy sikerrel fedezett fel, gyártott és exportált különböző gyógyszereket, a történészek magukat a drogokat nem ismerik – egy más érdeklődésű kívülállónak kellett ahhoz jönnie, hogy a náci katonák szerfogyasztással kapcsolatos szokásaira fény derüljön.

A diacetilhidromorfin napjainkban is híres fájdalomcsillapító szer. A Purdue Pharmaceuticals 1996-ban vezette be az amerikai piacra egy lassan felszívódó változatát, az OxyContint. Mint Christopher Caldwell Amerikai mészárlás című cikkében (American carnage; First Things) bemutatja, a gyógyszergyártók az ezredforduló tájékán óriási kampánnyal igyekeztek meggyőzni az amerikai orvosokat, hogy ne féljenek receptre felírni az ópiumszármazékokat, aminek következtében a receptre kapható fájdalomcsillapítók forgalma 1999 és 2010 között megnégyszereződött az USA-ban. Évente 15000 amerikai hal meg receptre felírható ópiumszármazék túladagolása miatt (2015-ben 52000 amerikai halt meg kábítószer-túladagolásban, ebből 33000 opioidok miatt). 2016-ban Amerikában pedig minden korábbi évet meghaladó volt a túladagolás miatti halálozás - Anne Case és Agnus Deaton közgazdászok szerint egyébként a drogtúladagolások száma és a Donald Trumpra leadott voksok között az egyes USA-államokban erős összefüggés mutatható ki.

A könyvben tárgyalt drogok egyike épp reneszánszát éli Magyarországon is, a másik most érkezik Európába Anglián keresztül. Az Európai Drogmonitorozó Központ jelentése szerint a szintetikus opioidok miatti túladagolásos halálesetek a korábbi visszaesés után az elmúlt három év során Európában is növekedtek (évente 6%-kal, 2015-ben 8441 fő, a halálozások 81%-a opioidok miatt), és az idén már Európában is fedeztek fel szintetikus opioidokat gyártó illegális labort (Angliában).

A történet másik hőse, a dopamin és az adrenalin visszavételét gátló, stimuláns metamfetamin is népszerű napjainkban is, és nemcsak Magyarországon. A The Telegraph írása szerint Észak-Koreában ennek segítségével építik a kommunizmust (North Korea 'feeding workers crystal meth' to speed up skyscraper project).