Biomarkerek jelezhetik az SM hosszútávú kimenetelét
A szérum neurofilamentum könnyű lánc (sNfL) és a szérum gliális fibrilláris savas fehérje (sGFAP) segítségével előrejelezhető az SM hosszútávú kimenetele és a relapszus kockázata.
A ’Sclerosis multiplex kezelésével és kutatásával foglalkozó amerikai bizottság’ (Americas Committee for Treatment and Research in Multiple Sclerosis (ACTRIMS)) 2022-es kongresszusán ismertetett eredmények alapján elmondható, hogy olyan biomarkerek, mint például a szérum neurofilamentum könnyű lánc (sNfL) és a szérum gliális fibrilláris savas fehérje (sGFAP) az SM korai szakaszában történő mérése hasznos információkkal szolgál az SM kimenetelét és a relapszus kockázatát illetően. Korábbi SM tanulmányokban a magasabb kiindulási sNfL-szintet agysorvadással és más hosszútávú komplikációkkal, az sGFAP-szint változásait pedig idegi gyulladással és károsodással hozták összefüggésbe a betegség lefolyása során, ám a két biomarker együttes értékelése új információkkal szolgál. Az sNfL és az sGFAP prediktív modellekben való felhasználása azért is érdekes, mert az egyik a neuroaxonális károsodással, míg a másik az asztrocita- és gliakárosodással/sejtmegújulással korrelál – így bár eltérő módon, de idegi gyulladással járó károsodást és neurodegenerációt tükröznek.
Az összefüggés vizsgálatához a kutatók a Brigham Multiple Sclerosis Center sclerosis multiplexes betegeinek adatait értékelték (előfordult 20 éves követési idő is). Minden betegnél félévente neurológiai vizsgálat, évente pedig MRI-vizsgálat és vérmintavétel történt. Az első vizsgálatban 144 beteg vett részt (átlagéletkoruk 37,4 év), náluk két sNfL- és sGFAP‑meghatározás történt az SM kialakulását követő 3 éven belül. A kiindulási sNfL-szint átlagosan 10,7 pg/ml volt, és 50 betegnél (34,7%) az sNfL szint már az 1 éves követéskor is emelkedett volt. Az sGFAP-szint átlagosan 96 pg/ml volt a betegség kezdetén, és 59 betegnél (41%) már az 1 éves követéskor is emelkedett sGFAP szintet mértek. Az eredmények azt mutatják, hogy a magasabb kiindulási sNfL-szintek szignifikáns kapcsolatban vannak a 10 éves követéskor kialakuló relepszusok fokozott kockázatával (kockázati arány [HR], 1,34; P = 0,04), valamint az újonnan kialakuló MRI‑elváltozásokkal (HR, 1,35; P = 0,022).
A vizsgált csoportból 25 betegnél (17,4%) alakult ki másodlagos progresszív SM (SPMS) a 10 éves követési idő alatt. A prognosztikai vizsgálatokhoz a kutatók összehasonlították az SPMS jól ismert klinikai prediktorait használó modellt az sNfL és az sGFAP értékek bevonásával, illetve azok nélkül. A klinikai modell olyan kulcsfontosságú tényezőket tartalmazott, mint az életkor, a nem, a testtömegindex, az EDSS-skála (Extended Disability Status Scale), a 7,5m távolságon végzett séta teszt (timed 25‑foot walk test (T25W)) és egyéb mérések. A kutatók megállapították, hogy a klinikai modell önmagában 0,75-ös ROC görbe alatti területtel (AUC) jelezte előre az SM 10 éves kimenetelét. A kiindulási sNfL- és sGFAP-mérések hozzáadásával azonban az AUC 0,79-re javult (P = 0,0008). Továbbá, a kiindulási érték után végzett további sNfL- és sGFAP‑mérések bevonása tovább javította a modell AUC értékét (0,82; P =0,046).
A klinikai modellek sNfL- és sGFAP-értékekkel történő kiegészítése javította az SM 10 éves követésekor fennálló, az EDSS-skála szerinti rokkantság mértékének előrejelzését (P = 0,068), valamint az agyi T2‑elváltozás térfogatának (P = 0,009) és az agyi parenchymás frakció (P = 0,04) előrejelzését is.
Egy második vizsgálatban értékelték a két érték szerepét a betegségmódosító terápia (DMT) abbahagyását követő relapszus előrejelzésében. A vizsgálat során 42, a DMT-kezelést a 2 éves „betegségaktivitás‑mentes” időszak után abbahagyó beteget 36, hasonló jellemzőkkel rendelkező, de a DMT‑kezelést továbbra is folytató beteggel hasonlították össze. Valamennyi betegnél (átlagéletkoruk 44,5 év) átlagosan 7,4 év telt el a betegség korábbi aktivitása óta. Az sNfL‑szint emelkedése a DMT-kezelés abbahagyását követően (korábban nem) a klinikai tünetek súlyosbodásának szignifikánsan magasabb kockázatával (HR, 9,4; P = 0,007), az sGFAP változása pedig új MRI-elváltozásokkal (HR, 8,3; P = 0,039) járt együtt a 7,5 éves átlagos követési idő alatt.
A vizsgálat legfontosabb üzenete az, hogy azoknál a betegeknél, akiknél a DMT-kezelés abbahagyása után megemelkedett a két biomarker szintje, szignifikánsan magasabb a betegség aktivitásának jövőbeni kockázata. Amennyiben ezeket az eredményeket sikerül megerősíteni egy új vizsgálatban, a vizsgálatok eredményei bekerülhetnek a sclerosis multiplexes betegek DMT‑kezelésének leállítására vonatkozó irányelvekbe. A vizsgálat eredményeinek értelmezése azonban nem egyszerű. Az eredmények jelentősen limitáltak, mivel a vizsgálatban résztvevő betegek viszonylag fiatalok voltak, átlagéletkoruk 45 év volt, amikor a terápia leállítása általában nem jellemző. Elmondható azonban, hogy a klinikai és az MRI vizsgálatok, valamint a szérum biomarkerek egyetlen modellben történő alkalmazása hatékonyabb, mint e három tényező bármelyike külön-külön, ezért olyan információval szolgálhat a klinikusok számára, ami segíti őket a kezelés kiválasztásában, emellett pedig a biomarkerek a kezelés abbahagyása utáni relapszus előrejelzésében is hasznosak lehetnek.
