A cukorbeteg rákbetegek halálozása
Általánosságban elfogadott, hogy a 2-es típusú diabetes és a rákos megbetegedések kockázata között szoros összefüggés van, de viszonylag kevés klinikai vizsgálatban kutatták a diabetes, valamint a diabetes fennállásának hossza és a halálozás közötti összefüggést, és a különböző antidiabetikus kezelések szerepét.
A kérdések megismeréséhez adalékul szolgálhat egy óriási minta részletes elemzése, a különböző dániai regiszterekből 1995. január és 2009. december közötti időszakban összegyűjtött 426 129 daganatos beteg adatain. A betegeket négy fő csoportba sorolták: az első csoportba a diabetesben nem szenvedő 383 924 daganatos beteg, a többibe a 42 205 diabeteszes, de különböző kezelésben részesülő került. A 42 205 diabéteszes betegek közül a 2. csoportba a 15 453 semmiféle vércukorcsökkentő kezelést nem kapott, a 3.-ba a 17 708 orális antidiabetikumokat szedő, a 4.-be pedig az inzulinkezelésben részesülő 9 044 beteg került. A betegeket a 25 leggyakoribb rák-lokalizáció szerint, nemek szerint, és az antidiabetikus kezelések fajtája szerint csoportosították.
Az első csoportba tartozó nem diabéteszes betegek átlagos életkora 67 év, a cukorbetegek átlagos életkora a 2. és a 3./csoportban 73 év, az inzulinkezelésben részesülő 4. csoportban pedig 70 év volt. A diabetes fennállásának átlagos időtartama a fenti sorrendben 1,28; 1,74 és 1,65 év volt. A daganatos betegek mortalitását 95% konfidencia intervallummal számolták, és – egyáltalán nem meglepően - azt találták, hogy a halálozás a cukorbetegek között magasabb volt a nem cukorbetegekéhez képest, ami gyakorlatilag minden daganatféleségben esetén igaz volt. Valamennyi vizsgált daganatfajta együttes figyelembe vétele esetén a mortalitás kockázata (HR) a diabetes súlyosságával és kezelési módjával volt arányos, azaz az inzulin csoportban volt a legmagasabb. Leginkább a colorectális-, emlő-, petefészek-, méhnyak-, méhtest- és hólyagrákos betegek mortalitása nőtt statisztikai szignifikanciával, az inzulinos betegek között a rectum-, a tüdő- és a prosztatarákos betegek halálozásának kockázata volt kiemelkedően magas a nem cukorbetegekéhez képest. Számszerűleg a diabeteses 2, 3. és 4. csoportjába sorolt férfibetegeknél a kockázati arány (HR) 1,10; 1,23 és 1,49 volt, míg a nőbetegeknél ugyanez 1,11; 1,22 és 1,46-nek adódott. Egy könnyebben érthető példában ez azt jelenti, hogy például egy inzulinos rákos férfibeteg halálozási kockázata csaknem a felével (49%-kal) magasabb az ugyanolyan daganatban szenvedő – de nem diabéteszes - férfitársáénál.
A leggyakoribb daganatokat tekintve a következőképpen alakultak a kockázati arányok: colorectális rákban nem cukorbetegeknél mind a férfibetegek, mind a nőbetegek között azonosan alakult a HR (1,10) míg az orális antidiabetikumokat szedők csoportjában férfiaknál 1,17, nőknél 1,22, az inzulinosok csoportjában férfiaknál pedig 1,44-nek, nőknél 1,29-nek adódott. Emlőrákban a HR a cukorbetegek 2. csoportjában (nem kezeltek) 1,18, a 3. csoportban (orális antidiabetikumokat szedők) 1,42, a 4. csoportban (inzulinkezelésben részesülők) pedig 1,69 volt, prosztatarákban pedig rendre1,05; 1,29 és 1,46. Tüdőrákban alig emelkedett a kockázat, az orális antidiabetikumokat szedőknél 1,08-nak, az inzulin-kapóknál pedig 1,13-nak adódott.
A mortalitást nem befolyásolta, hogy a daganatos betegség felismerésekor a beteg mennyi ideje volt diabéteszes, de a cukorbetegség megléte és kezelésének intenzitása igen: például a legalább két éve inzulinos beteg a daganat megjelenése utáni első évben 4-szer gyakrabban hal meg (férfi 3,7-szer, nő 4,4-szer), mint a nem diabéteszes beteg.
Magától értetődőnek látszik, hogy az intenzívebb antidiabetikus kezelésre (főleg az inzulinra) szoruló diabeteses betegnek több komorbid betegsége is megjelenik (ischaemiás szívbetegség, krónikus vesebetegség, neuropátiák, stb.), melyek mind befolyásolhatják a klinikai döntéseket, tehát jelentős különbségek adódhatnak a diabéteszes és a nem diabéteszes betegek antitumoros kezelése között. Előfordulhat, hogy a diabeteses beteg nem kap ugyanolyan agresszív onkológiai kezelést, mint a hasonló korú, nemű, tumorstátuszú nem diabeteses. Természetesen a magasabb mortalitásban az is közrejátszhat, hogy a diabeteses beteg rosszabbul viseli az onkológiai kezeléseket (gyakoribbak a fertőzések, magasabb a műtéti halálozás, stb.). Az is lehetséges, hogy a diabeteses betegnél csak később, agresszívebb formában ismerjük fel a daganatot, mert maga a cukorbetegség, illetve annak terápiája elfedi a korai tüneteket. Az emelkedett mortalitás hátterében természetesen biológiai mechanizmusok közrehatása is feltételezhető: különböző hipotézisek szerint pl. az inzulin-kezeléseket kapók magasabb mortalitását az inzulin miatti hiperinzulinémia, vagy éppen az inzulin-rezisztencia okozhatja, mely meggyorsíthatja a daganatok növekedését, és a rákbetegség progresszióját. Az is lehetséges, hogy a megnövekedett mortalitás független a rákbetegségtől, illetve annak kezelésétől. A diabetes során kialakult mikro-, illetve makrovaszkuláris károsodások a daganattól függetlenül is emelik az egyéb megbetegedések és halálozások gyakoriságát. Az elemzett dán mintában elsősorban a hosszú lefolyású daganatos betegségekben (emlő, prosztata, colorectális) figyelhető meg a relatíve magasabb mortalitás, a rövid lefolyású daganatos betegségek (pancreas, máj, tüdő) esetén a diabetes kevésbé befolyásolta a mortalitást.
Az eredmények egyértelműen arra utalnak, hogy meglévő diabetes esetén – és elsősorban orális antidiabetikumok, és még inkább inzulin alkalmazásakor - a daganatos betegek mortalitása magasabb, mint azoké, akiknek nincs cukorbetegségük. Alapvető, hogy ilyen esetekben a beteg optimális antidiabetikus kezelést, ugyanakkor optimális daganatellenes kezelést is kapjon.
Forrás: Diabetolgia
