Lesz-e belgyógyász 20 év múlva Magyarországon?

Az Orvostovábbképző Szemle 2002. decemberi számának 12-13. oldalán dr. Juhász László tanár úrnak, miskolci belgyógyász osztályvezető főorvosnak a Szerkesztőbizottság felkérésére írt tanulmánya olvasható a belgyógyászati osztályok vezetői utánpótlásának problémájáról. Ehhez a cikkhez kapcsolódva – s a belgyógyászati oktatásban eltöltött három és fél évtizedes tapasztalataimat is összefoglalva – szeretnék rövid áttekintést adni a graduális és posztgraduális képzés néhány kérdéséről, továbbá megpróbálok reagálni a belgyógyászat mint önálló diszciplína fenntarthatóságának lehetőségeivel kapcsolatban az utóbbi időben különböző fórumokon felvetődött gondolatokra.

Az egyetemi belgyógyászati oktatás hagyományosan a graduális képzés klinikai részének gerincét képezi, vagyis a hallgatók a harmadik évtől a szigorlóév kezdetéig folyamatosan hallgatnak belgyógyászati előadásokat (az első félévben propedeutikát), és minden félévben heti egy-két alkalommal kórtermi gyakorlatokon vesznek részt. Az évfolyamokat általában egy klinika viszi végig, bár az egyetemek egy részén évenként vagy félévenként cserélnek. Ez utóbbi módszernek kétségtelen előnye, hogy a belgyógyászat szélesebb területeiről nyerhetnek tapasztalatokat a hallgatók; ahol nagyon specializált belklinikák működnek, ott a minél szélesebb körű képzést csakis ebben a rendszerben lehet biztosítani. Kétségtelenül annak is vannak előnyei, ha a medikusok egységes szemlélet szerint hallgatják a teljes belgyógyászatot, de még egy nagy klinikán is nehéz kellő számú betegen bemutatni a kórképek teljes skáláját.

Az itt vázolt képzési rendszert számos bírálat érte, és már évtizedekkel ezelőtt történtek próbálkozások e hagyományos – lényegében az 1950-es évektől alkalmazott – oktatási rendszer megújítására. Csupán hallomásból tudom, hogy ezek a reformok sorra elbuktak, és az egyetemek lényegében mindig visszatértek a hagyományos rendszerhez. Ugyanakkor a hallgatók részéről az elmúlt években ismételten jelentkezett az igény arra, hogy képzésük betegközelibb, gyakorlatorientáltabb legyen. Ennek a törekvésnek nyilván a külföldi példák is tápot adtak, hiszen a nyugat-európai országokban sorra térnek át az egyetemek a blokkrendszerű oktatásra, melynek számos variánsával találkozhattak a manapság már szabadon utazó, gyakorlataik egy részét külföldön töltő medikusaink.