LSD a szorongás terápiájában – realitás vagy fikció?

Svájci kutatók egy tapasztalatszerző vizsgálat alapján arra a megállapításra jutottak, hogy pszichoterápia kiegészítve a lizergsav-dietilamid (LSD) alkalmas lehet a halálos betegek szorongásának enyhítésére, ha az alkalmazás körülményeit nagyon pontosan szabályozzák és a kezelést gyakorlott pszichiáter végzi, a beteg folyamatos felügyeletével. Eredményeiket a Journal of Nervous and Mental Disease című folyóirat márciusi számában tették közzé.

A 12 beteg bevonásával végzett kettős vak, véletlen besorolásos tanulmányban 8 beteget 200 µg LSD-vel, 4 beteget 20 µg LSD-t tartalmazó aktív placebóval kezeltek. A 200 µg-os adag már kellően nagy ahhoz, hogy az LSD jellegzetes pszichedelikus hatásait kiváltsa, az „ego széthullásától” való félelem azonban még nem jelentkezik. Az aktív placebo 20 µg-os dózisát úgy választották meg, hogy enyhe és rövid időtartamú, de mindenképpen észrevehető LSD-hatást váltson ki, ettől azonban lényegi terápiás hatás ne legyen várható. A vizsgálatot többek között a svájci Egészségügyi Minisztérium és az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatalának (FDA) etikai engedélyével, a részt vevő betegek minden részletre kiterjedő tájékoztatásával és beleegyezésével, a Helyes Klinikai Gyakorlat irányelvei szerint végezték.

A szorongást mint jellemző egyéni vonást („trait”), illetve mint betegségtünetet („state”) a Spielberger-féle State-Trait Anxiety Inventory (STAI) kérdőív alapján mérték, és elsődleges végpontként e szorongáspontszámok változását figyelték. A strukturált klinikai interjú (SCID-IV) alapján a betegek felénél állt fenn generalizált szorongás. Másodlagos végpontokként vizsgálták a betegek életminőségének alakulását (a European Cancer Quality of Life Questionnaire segítségével), a pszichés zavarok fennállását (SCL-90-R kérdőív), továbbá a szorongásos és depressziós tünetek változását (Hospital Anxiety and Depression Scale). A kérdőíves állapotfelmérésekre a vizsgálat kezdetén, 1-1 héttel az experimentális kezelések után, majd 2 és 12 hónappal a második LSD-kezelést követően került sor.

Az LSD-vel végzett experimentális kezelés egy többhetes, komplex pszichoterápia részét képezte. A farmakológiai beavatkozást kétszeri pszichoterápiás találkozás készítette elő, az egymástól 2–3 hét különbséggel végzett LSD-alkalmazást pedig 3–3 pszichoterápiás ülés követte. Az experimentális kezelést megelőző 24 órában a betegek sem az addig szedett antidepresszívumot, sem szorongáscsökkentő gyógyszerüket nem vehették be, és alkoholt vagy rekreációs drogot sem fogyaszthattak. A kontroll ágra besorolt betegeknek az első gyógyszeres kezelést követően felajánlották az aktív ágra való áttérést, és a 4 közül hárman éltek is ezzel a lehetőséggel.

Az LSD bevételét követő tudatállapot-módosulást minden esetben két orvos felügyelte (folyamatos szívfrekvencia- és vérnyomás-monitorozás mellett). Az akut LSD-hatás időtartama alatt (~8 óra) a betegeket a saját érzéseikben, gondolataikban való elmélyedésre biztatták és többnyire háttérzenével is kiegészítették az emóciók feldolgozását támogató, kellemes és nyugodt környezetet. A nemkívánatos hatásokat – beleértve az LSD hatásmechanizmusából adódó kellemetlen tüneteket (pl. vizuális hallucinációk) is – folyamatosan dokumentálták. A gyógyszeres kezelés változásairól, az LSD esetleges késői mellékhatásairól és az alapbetegséghez köthető fájdalom intenzitásáról (vizuális analóg skála alapján) a vizsgálat teljes időtartama alatt naplót vezettek a betegek.

Két hónappal a második LSD-kezelés után megállapították, hogy a STAI-pontszámok – úgy az egyéni jellemvonásként („trait”), mint a betegségtünetként („state”) jelentkező szorongás átlagpontszámai – csökkentek a kezdeti pontszámhoz képest. Noha a diagnosztikai határértéknek tekintett 40 pont alá a 8 közül mindössze 3 betegnél csökkent az érték, a betegségtüneti szorongást jelző pontszám kezdeti értékhez viszonyított változása szignifikánsnak mutatkozott. Ezzel ellentétben az aktív placebo ágán mindkét STAI-pontszám nőtt. Ebben az időpontban a betegségtüneti szorongás pontszáma terén szignifikáns különbséget mutattak ki a két csoport között az LSD-ág javára. A kontroll ágról áttérő 3 beteg esetében a kétféle STAI-pontszám kedvező alakulását figyelték meg: 2 hónappal a kezelésváltás után az átlagpontszámok 40 alá csökkentek. Kimutatták továbbá, hogy a 200 mg LSD-vel kezelt betegek esetében a STAI-pontszámok csökkenése egyenesen arányos a terápiás találkozások számával (az aktív placebo ágán nem mutattak ki ilyen kapcsolatot).

Tizenkét hónappal az experimentális kezelések után a 200 mg LSD-vel kezelt betegek STAI-pontszámai továbbra is a szorongás csökkenését jelezték (a „state” átlagpontszám 40 alatti, a „trait” átlagpontszám kevéssel 40 feletti volt), függetlenül attól, hogy az eredeti besorolás szerint, vak jelleggel vagy a kezelésváltást követően, nyílt elrendezésben kapták-e a betegek a pszichoaktív szert.

A másodlagos végpontokat tekintve, a 200 mg LSD-vel kezelt betegek életminőség-pontszáma (EORTC-QLQ) nőtt a kezdeti értékkel összehasonlítva (átlagosan 37,4-ről 50,0-ra), míg az aktív placebo alkalmazásakor csökkent (átlagosan 44,3-ről 36,0-ra). A pszichés zavarok súlyosságát jelző SCL-90-R-pontszám, illetve a depressziós és a szorongásos tünetekről számot adó HADS-pontszám ugyancsak kedvezően alakult a 200 mg LSD alkalmazásakor, alátámasztva az elsődleges végpont szerinti pozitív eredményeket. A betegek elégedettek voltak a kezeléssel.

Úgy tűnik tehát, hogy a pszichoterápia részeként végzett LSD-kezelés eredményesen csökkenti a végstádiumú betegek szorongását, és a hatás tartósan fennmarad. A terápia a jelek szerint biztonságos is: súlyos nemkívánatos hatás (pánikroham, öngyilkossági késztetés vagy pszichózis, illetve tartós kórházi kezelést igénylő mellékhatás) sem a 200 mg-os adag, sem az aktív placebo alkalmazásakor nem jelentkezett. A nemkívánatos hatások az LSD-hatás lecsengésekor megszűntek. Sem „flashback”-jelenséget (hosszantartó pszichotikus vagy percepciós zavart), sem más tartósan fennmaradó káros hatást nem észleltek. A vérnyomás és a szívfrekvencia nem változott jelentősen a kezelés alatt.

A fenti eredmények alapján a kutatók célszerűnek tartják az LSD terápiás célú alkalmazásának további vizsgálatát nagyobb betegpopulációban. Hangsúlyozzák, hogy nagy szükség lenne olyan újabb kezelési stratégiák kidolgozására, amelyekkel a jelenleginél hatékonyabban enyhíthető a végstádiumú betegek szorongása. Az általuk bemutatott komplex kezelés során a pszichoterápiára helyeződik a hangsúly, amit segítenek kiaknázni az LSD-ben rejlő terápiás lehetőségek. Előrehaladott stádiumú daganatos betegek körében, hasonló céllal, a szintén hallucinogén hatású pszilocibin pszichoterápiával egybekötött alkalmazásának lehetőségét is vizsgálják az Egyesült Államokban.

Források:

Gasser et al.: Safety and Efficacy of Lysergic Acid Diethylamide-Assisted Psychotherapy for Anxiety Associated With Life-threatening Diseases. J Nerv Ment Dis. 2014. (doi: 10.1097/NMD.0000000000000113)

Fürst Zsuzsanna (szerk): Gyógyszertan. Medicina Könyvkiadó Rt. Budapest, 1998.