Magányos? Nincs egyedül!

A magány napjaink egyik legfontosabb közegészségügyi problémája. Bár a sztereotípia szerint főleg az időseket fenyegeti, ez legfeljebb 50 évvel ezelőtt lehetett igaz. Ma valamennyi korosztály tagjai közt sok a magányos, ami már önmagában is súlyos probléma lenne, de a helyzetet súlyosbítja, hogy a magány lelki terhe számos krónikus betegség kialakulásához is hozzájárul. A magányosság-járvány mentális és fizikai egészségre gyakorolt pusztító hatása felér az elhízás és a dohányzás okozta károkkal, írja a New Scientist-ben Moya Sarner (Feeling lonely? You’re not on your own). (A brit Age UK vizsgálata szerint a magány káros hatása konkrétan napi 15 szál cigaretta negatív hatásával egyenrangú.)

A közegészségügyi probléma kezelése érdekében az elsőként az egészségügyi szakemberek figyelmét kell felhívni arra, hogy a betegségek kockázata növekszik a  magányosok körében. A magány kezelése a legköltséghatékonyabb intervenció lehetne, folytatja a megbetegítő hatás mechanizmusát feltáró tudományos vizsgálatokat összefoglaló cikk.

A magány által okozott egészségügyi károk súlyosságát csak napjainkban kezdik felismerni. Mint Steve Cole, a University of California (Los Angeles) epigenetikusa kifejti, ez az egyik legmérgezőbb környezeti hatás, amivel csak találkozhatunk. A magányos ember esetében valamennyi főbb krónikus betegségnek – szív- és érrendszeri betegség, rák, neurodegeneratív betegségek – nagyobb a kockázata. A szociális izoláció érzése a mentális problémák – szorongás, stressz, depresszió, evészavarok - előfordulását is növeli, amelyek tovább rontják a fizikai egészséget.

A magány megváltoztatja az agyat, olyan gondolat- és viselkedésmintákat generál, amelyek tovább fokozzák az izoláció érzését, mondja az idegkutató John Cacioppo (University of Chicago), aki azt is hozzáfűzi, hogy nem maga a szociális izoláció, hanem az izoláltság érzése a magány helyes definíciója. A magány akkor alakul ki, ha valaki úgy érzi, hogy szociális interakcióval kapcsolatos elvárásai és a valóság között jelentős eltérés van. A magányos ember nem lesz kevésbé magányos pusztán attól, ha más emberek veszik körül.

A metaanalízisek tanúsága szerint a rossz minőségű társas kapcsolatok ugyanolyan nagyságrendben növelik meg az elhalálozás esélyét, mint a dohányzás, az alkoholizmus, az elhízás vagy a mozgáshiány: a magány 26%-kal növeli a korai mortalitás, 30%-kal a koronáriabetegség és a stroke kockázatát (Nicole Valtorta és munkatársai: Loneliness and social isolation as risk factors for coronary heart disease and stroke: systematic review and meta-analysis of longitudinal observational studies; Heart). A kardiológusoknak és a többi egészségügyi szakembernek ezért ugyanolyan erőfeszítést kellene tenni ennek a kockázati tényezőnek a felmérése és kezelése érdekében, mint a többi kardiovaszkuláris rizikótényező esetében, írja a metaanalízis mellett megjelent szerkesztőségi közlemény.

A kockázatnövekedés mechanizmusa részben a magány immunrendszerre kifejtett hatásával magyarázható: Cacioppo és Cole közös vizsgálata szerint a magányosak fehérvérsejtjeiben nagyobb a gyulladásos gének aktivitása, viszont kevésbé aktívak a vírusfertőzésre adott immunválaszt szabályozó gének.

Ha a magányra adott immunválasz ilyen káros a szervezetnek, miért maradt fenn az evolúció során? Mint Cacioppo kifejti: a magány érzésére adott akut válasz az éhségre, a szomjúságra és a fájdalomra adott reakcióhoz hasonlóan a biológiai figyelmeztető rendszer része, ami arra készteti az embert, hogy védelmező társaságot keressen. A stresszválasz (megnövekedett kortizolszint) miatt a magányosok alvásminősége is romlik, és a magány 24%-kal nagyobb valószínűséggel jár együtt nappali kimerültségérzéssel és koncentrációs nehézséggel (Louise Arseneault és munkatársai: Sleeping with one eye open: loneliness and sleep quality in young adults; Psychological Medicine).

Mindez azonban nem magyarázza, hogy egyesek olyan helyzetben is magányosnak érzik magukat, amikor mások kiválóan vannak. Ennek oka – legalábbis részben - a genetika: ikervizsgálatok szerint létezik olyan genetikai felépítés, ami arra hajlamosít, hogy az illető jobban igényelje az erős társadalmi kapcsolatokat, illetve fordítva: a szenzitív genetikai variánsok hordozói érzékenyebbek a negatív környezeti tényezőkre, pl. a szociális támogatás alacsony mértékére (Goossens és munkatársai: The genetics of loneliness: linking evolutionary theory to genome-wide genetics, epigenetics, and social science; Perspectives on Psychological Science).

Robin Dunbar, a University of Oxford pszichológusa szerint a magány elkerülése érdekében a főemlősök és az ember esetében is kell lennie egy kb. öt főre kiterjedő, közeli barátokból vagy/és rokonokból álló belső magnak a kapcsolati hálóban. A belső mag fenntartására létezik egy egyszerű szabály: erre az öt emberre kell szánni az összes szociális erőfeszítésünk 40%-át.

De mi a teendő akkor, ha valakiben már kialakult a magányérzés? Az intervenciók metaanalízise szerint a szociális háló kiterjesztése helyett érdemes először az elmét, illetve a magány pszichológiai komponenseit kezelni: a leghatékonyabb eljárás a kognitív viselkedésterápia, mivel a fenyegetettség-érzés miatt a magányos emberek nagyobb valószínűséggel figyelnek és emlékeznek a negatív részletekre, és ezáltal negatív visszacsatolást indítanak el. Kognitív viselkedésterápiával megszüntethető ez az ördögi kör, még akkor is, ha a negatív beállítottság hátterében genetikai tényezők is állnak (Timothy Matthews és munkatársai: Social isolation, loneliness and depression in young adulthood: a behavioural genetic analysis;Social Psychiatry and Psychiatric Epidemiology).

Hogyan befolyásolja a közösségi média a magányosságot? tette fel a kérdést Brian Primack. A University of Pittsburgh kutatója több mint 1700, 19 és 32 év közötti ember bevonásával megvizsgálta, hogy milyen összefüggés van az izoláció-érzés és a Facebook-használat időtartama és frekvenciája között. A várttal ellentétben nem a két szélső értéket képviselők voltak a legmagányosabbak, hanem egyenes arányosság volt kimutatható: minél többet használta valaki a közösségi médiát, annál valószínűbb volt, hogy magányosnak érzi magát.

Lehetséges, hogy a közösségi média használata magányosságot provokál, vagy a magányos emberek használják többet a közösségi médiát? Ethan Kross, a University of Michigan kutatója okostelefonhasználók segítségével válaszolt a kérdésre. Két héten keresztül napi öt alkalommal kérdezett rá szöveges üzenetben, hogy hogyan érzik magukat az adott pillanatban, és mennyit használták a Facebook-ot az előző üzenet óta. Az eredmények szerint az, hogy valaki rosszul érzi magát, nem vezet ahhoz, hogy többet használja a Facebook-ot. Inkább fordítva van: minél többet használja valaki a közösségi oldalt, annál rosszabbul érzi magát. Kiderült, van a Facebook-használatnak különösen ártalmas módja is: ha valaki csak passzívan görgeti a hírfolyamát, és mások életét szemléli (amit ők a valóságosnál valószínűleg pozitívabb színben tüntetnek fel), az több negatív érzést generál, mint ha valaki arra használja az oldalt, hogy beszélgessen másokkal. Kross további eredményei szerint minél több olyan online kapcsolata van valakinek, akivel a való életben sosem találkozott, annál nagyobb az érzelmi problémák kockázata.

A 29 országra kiterjedő European Social Survey 2012-es adatai szerint a támogató kapcsolatok minősége és száma, valamint a magányérzet alapján Magyarország hátulról a negyedik helyen áll (mögöttünk Csehország, Ukrajna és Oroszország, legelöl Dánia, Norvégia és Németország).