Újabb adatok a sztatin intoleranciáról

Francisco López-Jiméneznek (Mayo Clinic in Rochester, Minnesota) és munkatársainak egy több, mint 4 millió beteget felölelő, 176 kohorszvizsgálatot, klinikai vizsgálatot és esetismertetést felölelő metaanalíziséből az derült ki, hogy a sztatin-intolerancia a sztatinnal kezelt betegek körülbelül 9%-ánál fordul elő.

Az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hatósága (FDA) meghatározása szerint sztatin intoleranciának nevezzük, ha a beteg "az izom-csontrendszeri tünetek miatt képtelen tolerálni legalább kétféle, a legalacsonyabb jóváhagyott dózisban adott sztatint ".  

A metaanalízis során azonosították a sztatin intolerancia kockázati tényezőit, köztük a női nemet (47,9%), az elhízást (30,6%), a hypothyreosist (37,6%), a cukorbetegséget (26,6%), az antiarrhythmiás szerek használatát (31,2%), az alkoholfogyasztást (22%), a testmozgást (23,2%), a krónikus májbetegséget (24,3%), krónikus veseelégtelenséget (25,2%), kalciumcsatorna-blokkolók használatát (35,5%) és nagy dózisú sztatinok szedését (37,5%). A dohányzás, a magas vérnyomás, a sztatinkezelés időtartama, a rassz, valamint a warfarin használata nem mutatott összefüggést a sztatin intoleranciával.

A sztatin intoleranciára vonatkozó, 2017-ben a The Lancetben publikált klinikai vizsgálat első fázisa egy kettős vak fázis volt, ahol mind a sztatinokkal, mind a placebóval kezelt betegek 2%-ánál észleltek izomtüneteket: A vizsgálat második, nyílt szakaszában a sztatinokkal kezelt résztvevőknél 40%-kal nagyobb volt a tünetek kialakulásának kockázata, mint a placebót szedőknél. Ez az eredmény az úgynevezett nocebo (a placebóval ellentétes) hatásra utal, ahol a beteg azt hiszi és meg is van győződve arról, hogy a kezelés ártalmas lesz nekik, és ezért akkor is érzik a káros tüneteket, ha azokat valójában nem a gyógyszer idézte elő.

A sztatin intolerancia létezését bizonyító legfontosabb tanulmány a Circulationban publikált „Statins on Skeletal Muscle Function and Performance” (STOMP) kettős-vak klinikai vizsgálat volt, melynek során az izomtünetek, az izomerő, valamint az edzéskapacitás különbségét keresték a 80 mg-os atorvasztatin és a placebo adása mellett. A 420 beteg, 6 hónapos követés alatt az derült ki, hogy az izom-csontrendszeri tünetek miatti sztatin intolerancia az atorvasztatint szedő betegek 9%-ánál fordult elő, szemben a placebót szedők 4%-ával.

A sztatin intolerancia jelenlétének, valamint a valóban intoleráns és toleráns betegek arányának felderítésére López-Jiménez és munkatársai végül olyan 123 000 beteg kontrollált klinikai vizsgálatokból származó adatainak metaanalízisét végezték el, mely vizsgálatokban a sztatint vagy a placebót, illetve a magas és az alacsony dózisban szedett sztatin hatásait hasonlították össze. Azt találták, hogy a résztvevők 27%-ánál alakult ki intolerancia a 4 éves követés során, de az abszolút különbség a sztatinokat és a placebót szedők között csak 1 eset volt 1000 betegévenként. Gyakorlatilag arra a következtetésre jutottak, hogy a mozgásszervi tünetek 15-ből csak 1 esetben voltak a sztatinoknak tulajdoníthatók (a sztatin intolerancia diagnosztizálásához néhány gyakorlati ajánlás a kreatin-foszfokináz enzim mérését javasolja).

Előadásában hangsúlyozta, hogy a sztatinok bevétele után 5 évvel, vagy azonos napon jelentkező tünetek esetén nem valószínű az intolerancia: az Ugyanis általában az első hetekben-hónapokban kezdődik. Szerinte, ha a közepes vagy magas kockázatúnak ítélt betegeknél nem találunk a coronariákban kálciumlerakódást, és a beteg sztatinszedéskor az intolerancia jelét mutatja, nem biztos, hogy szükséges a sztatin primer prevenciós célból történő adása. A koszorúér-betegségben szenvedő betegeknél viszont feltétlenül adnunk kell, hisz a sztatinokkal kapcsolatos súlyos események kockázata rendkívül kicsiny, kevesebb, mint 1/1-3 millió.