A korai vitrectomia esetén azon betegek többsége, akiknél szürkehályog-műtét vagy intravitreális injekció után endophthalmitis alakult ki, visszanyerte a fertőzés előtti látásélességét.

A Canadian Neurological Sciences Federation (CNSF) 2025. évi kongresszusán elhangzott előadás szerint a thymectomia és a szteroidok továbbra is a myasthenia gravis (MG) kezelésének alapját képezik.

A mind a kezelés megkezdése előtti, mind a kezelés alatti testmozgás segíthet az onkológiai terápiák mellékhatásainak enyhítésében.

Égési sérülteknél alapvető fontosságú a mihamarabbi, égési centrumban
történő, adekvát kezelés. Fontos a kalkulált folyadékszükséglet rendszeres
újraértékelése és szükség szerinti revideálása a túlzott folyadéktöltés
vagy az elégtelen folyadékbevitel elkerülése céljából. Míg a felületes
égések (I. vagy II.a fokú) heg nélkül gyógyulhatnak, a II.b fokú vagy mélyebb
sérülések esetén műtéti ellátás vagy speciális sebfedés szükséges.
Az égési sebek sztáziszónájában a sérülés utáni napokban elmélyülhet
a seb, ezért a kiterjedt égések esetén a mélység újraértékelése javasolt.
Nekrotikus szövet esetén nekrektómia végzendő proteolitikus enzimeket
tartalmazó készítménnyel, vagy tangenciális módon az életképes
sebalapig vagy epifasciális módon, az elhalt szövet izomfasciáig történő
réteges sebészi eltávolítása útján. A hagyományos sebfedő módszerek
mellett autológ bőrtranszplantáció lehetséges.

A feokromocitómák és paragangliómák ritka neuroendokrin daganatok, melyek esetében a genetikai háttér kiemelt jelentőséggel bír a betegség követése, kezelése és prognózisa szempontjából. Habár benignus esetekben a prognózis biztató, malignus megbetegedés esetében a mortalitási adatok a magas daganatterhelés és az esetleges katekolaminszekréció miatti szív- és érrendszeri komplikációk következtében drámaian rosszabbak. Az utóbbi években jelentős előrelépések történtek mind a betegség funkcionális képalkotásában, mind a malignus megbetegedések terápiájában, melyek sok esetben az örökletes genetikai háttérrel is összefüggnek. Rövid összefoglalónk célja, hogy a betegség diverz genetikai és tumorbiológiai hátterét a diagnosztika és terápia kontextusába emeljük, így megvilágítva a mögöttes megértésünk fontosságát a betegek egyedi kezelésében, nyomon követésében.

Magy Onkol 69:50–59, 2025

A pitvarfibrilláció jelentősen növeli az ischaemiás stroke előfordulásának gyakoriságát, ezért szűrése és korai kezelése kiemelt jelentőségű. Bár egyre fejlettebb és mind szélesebb körben hozzáférhető eszközök állnak rendelke­zésünkre, valamint a mesterséges intelligencia is segíti a munkánkat, nincs bizonyítékunk arra, hogy jelenlegi formában a pitvarfibrilláció szűrésével populációszinten jelentősen csökkenteni tudjuk a stroke előfordulását.

A prosztatitisz gyakori előfordulású klinikai szindrómák csoportja, amely­nek négy fő típusa van: akut bakteriális prosztatitisz, krónikus bakteriális prosztatitisz, krónikus prosztatitisz/krónikus kismedencei fájdalom szind­róma és a tünetmentes forma. A bakteriális prosztatitiszek a kórtörténet és a mikrobiológiai vizsgálatok alapján általában diagnosztizálhatók, keze­lésük antibiotikumokkal történik. A prosztatitiszek leggyakoribb formája a krónikus prosztatitisz, más néven krónikus kismedencei fájdalom szind­róma, mely kizárásos diagnózis, és nincs egységes kezelése. A tünetmentes prosztatitisz nem igényel kezelést, és jellemzően más urológiai tünetek miatti kivizsgálás során, incidentális diagnózisként írják le.

Az autoimmun hasnyálmirigy-gyulladás ritka betegség, 100 000 emberből kevesebb mint 1-ben fordul elő. A hosszan tartó (krónikus) hasnyálmirigy-gyulladás eseteinek mindössze 2%-át teszi ki.

Jelen összefoglalónak nem tárgya az autoimmun thyreoiditisben nagyobb gyakorisággal észlelt terhességi szövődmények (vetélés, koraszülés, ala­csony születési súly) kivédési lehetőségeinek felsorolása. A közlemény igyekszik támogatást adni a fentiek miatt továbbra is meglévő, nyitott kérdésekben.

A fiatalkori emlőrák emelkedő incidenciája egyre nagyobb figyelmet és multidiszciplinaritást igényel. Bár a szakmai útmutatókban, irányelvekben az életkor alapvetően nem határoz meg eltérő kezelési protokollokat, dó­zisokat vagy terápiahosszat, a premenopauzális állapot mégis eltérő meg­közelítést követel, egyrészt az endokrin terápia miatt, másrészt a várható hosszú távú túlélés és a potenciális késői toxicitás következtében.